Az Uchihák játéka

76. - Ez nem az az élet

  A lány összegörnyedt, mint akit gyomorszájon vágtak, és hiába kapott levegő után, mintha csak üres térben lebegett volna, vákuumban. Kisame elkapta, mielőtt a földre rogyott volna, és megtartotta, Itachi chakrája pedig nyomtalanul eltűnt, hogy Sakura egy pillanatra azt hitte, csak képzelte az egészet. Aztán mélyen, remegőn belélegzett, egészen úgy, mint az újszülött csecsemők, csak a sírás maradt el – a döbbenet egészen elvette a hangját.

Kisame óvatosan talpra állította, egy pillanatig még a hátán tartotta a tenyerét, hogy megbizonyosodjon róla, hogy biztosan áll a saját lábán. Aztán jött a következő hullám, kérdésekre sem hagyott időt, csak jött, körülvette és magába zárta, mint egy burok, elszívta előle a levegőt. Nem járt fájdalommal, Sakurát csupán az az érzés viselte meg, hogy a nyomás egészen azt az érzetet kelti, mintha egyenesen Kisame ülne a mellkasán, és ez nem csak hogy nehézkessé tette a légzést, de szinte egészen ellehetetlenítette.

Teljesen más volt, amikor közösen használták a chakrájukat. Akkor nem érezte az erejét, csak azt, hogy ott van, és közreműködik; most nem csak a chakráján keresztül érezte, mindenhol ott volt, maga volt a levegő, amit belélegzett, mintha egyenesen Itachit szívta volna a tüdejébe. Egy erősebb energiahullám végigsuhant a gerince mentén, és a lány beleborzongott, összerándult az egész teste. A derekától a nyakáig csigolyánként terjedt el a forróság, aztán újra megtette ezt az utat, ezúttal lefelé, és mintha egy forró ólomgolyó csúszott volna végig a bőre alatt. Megingott, Kisame hangját hallotta, de halkan, messziről, a világegyetem másik feléről, és megszűnt a nyomás, fellélegzett. Most könnyebben ment, mint az imént, a megkönnyebbülés viszont ugyanolyan volt.

- Miért nem védekezel, Sakura? - kérdezte Itachi hangja lágyan, és a lány felemelte a fejét, de válaszolni nem tudott. Az egyetlen, ami az ajkain képes volt kijönni az irányíthatatlan, kapkodó zihálás volt. - Miért nem védekezik, Kisame? - kérdezte komoran a férfi ezúttal a cápabőrűtől, aki megvonta a vállát.

- Úgy tűnik, nem szereti az életét - mormolta Kisame. - Talán próbáld meg újra.

Sakura kis híján felnevetett. Annyira távol állt Itachitól ez a kegyetlen ráerőszakolás, hogy átvillant az agyán, milyen fontos is lehet tulajdonképpen a férfinak, hogy meg tudja védeni magát. Meg akart szólalni, de Itachi chakrája ezúttal szinte az arcába csapódott, és a bőre égni kezdett, ahogy újra, meg újra egyre erősebben csapódott a mellkasának egy-egy energiahullám, mintha az ő erejét provokálná - és ezúttal Sakura azt is tudta, hogy reagálnia kell. Érezte, hogy felhorgad benne valami, valami dühös, ütni vágyó erő, és a következő pillanatban a chakrája nekifeszült Itachiénak. Egy másodpercig sem tartott, máris átvillant fehérbe, és a férfi energiája azonnal felszívódott, visszavonult.

- Nem vagyunk barátok, Sakura – hangzott fel komolyan Itachi hangja. - Megtámadtalak. Meg akarlak ölni. Nem barátkozunk gyilkossal, ugyebár?

- Nem. Gyilkossal nem – felelte a lány, halkan nevetett, rekedt volt, és még mindig kapkodta a levegőt, Itachi pedig leeresztette a vállát.

- Nem segítünk neki megölni magunkat, nem igaz?

- Nem. - Ezúttal Sakura hangja is komoly volt, felegyenesedett, és megfeszítette az izmait.

- Helyes.

Mikor a férfi chakrája újra lecsapott, felkészülten várta. Kisame hátrahőkölt, amikor megcsapta a felforrósodott levegő, ami kettejük ereje közül szorult ki, és a hófehér színnek ezúttal híre-hamva sem volt. Itachi chakrájánk mélyvörös árnyalata volt, áttetsző, mint valami finom fátyolszövet, Sakuráé pedig majdnem ugyanolyan zöld, mint ami gyógyítás közben szokott felderengeni az ujjai körül, de most közel sem volt olyan simulékony.