Az Uchihák játéka

37. - Ahol a démonok megbújnak

Sakura lerogyott az ágyra, és úgy bámult a mellette tornyosuló ruhakupacra, mintha maga a Halál ücsörögne mellette, a kaszájával a vállán. Vagy inkább akkor már Hidan, ő legalább kézzelfogható volt, nem úgy, mint az elmúlás. Vagy mint a mumus, a fekete, aki nyolcéves koráig az ágya alatt lakott. Nem is olyan rég úgy döntött, hogy inkább befészkeli magát a szívébe. Mintha ott jobb helye lenne.

Sakura felsóhajtott, és az egyszerű, sötét színű takaróra meredt. A következő pillanatban viszont elkerekedett a szeme, és tétován végigsimította a vékony anyagot.

Itachi szobájában van. Nem az Akatsuki menedékhelyén lévőben, amiben nem volt semmi személyes, hanem abban, ahol felnőtt, ahol a jövőjét tervezgette, ahol az élete első tizenöt éve zajlott.

Tizenöt év, milyen soknak hangzik, és mennyit ér? Szinte látta maga előtt a koraérett kamaszt, ahogy egy kimerítő nap után, kezét a a feje alá hajlítva, a gondolataiba mélyedve, komolyan mered a szemközti fehér falra. Mennyi terv, mennyi gondolat foganhatott meg itt, mennyi kép kavaroghatott amögött a titokzatos álarc mögött! Jóformán beleborzongott a rajta átfutó kellemes érzésbe.

Itachi beengedte a szobájába, mintha meg akarná mutatni neki, ide, ahol nap mint nap megfordult, aludt, olvasott, élt. Jól esett neki, mint a simogatás. Bízik benne, nyit felé. Kitüntetve érezte magát.

Felpattant, és gyorsan beletúrt a ruhakupacba, de nem talált benne nadrágot, sőt, még csak egy szoknyát, vagy külön felsőt sem. Mind egyberuha volt, kimonók, bokáig érő ruhák. Telis-tele az Uchiha klán szimbólumával. Hát persze. Nehogy kilógjon egy icipici kis bőrfelület alóluk, a végén még valaki illetéktelen meglátja a bokáját! Te jó ég.

Sakura egy újabb sóhajjal adta az üres szoba tudomására a véleményét, aztán végül felvette a fehéret, bár félt tőle, hogy Mikoto ebben a ruhában ment férjhez Itachi apjához, de végül arra jutott, hogy mások is kimonóban házasodnak, még a Hyuugák is, miért pont Mikoto tett volna másként? Még ez a fehér ruha volt a számára legelfogadhatóbb. Vékony vállpántja volt, és egy szolid dekoltázsa, amit nem igazán lehetett annak nevezni, mert a kulcscsontja is épphogy kilátszott belőle.

Gyorsan levetkőzött, és áthúzta a fején a ruhát. Szerette volna megnézni magát, de a szobában sehol nem volt tükör. Itachi valószínűleg nem az a típus, aki magát nézegeti. Meg különben is, sejtette, hogy úgy fest, mintha rátekertek volna egy legyezőkkel tarkított függönyt.

Tétován megállt a szoba közepén és kicsit zavartan szorította kipirult arcához súlyos hajfonata végét. Itt parádézik Mikoto ruhájában, és arra készül, hogy átkutassa Itachi holmiját? Nemcsak, hogy furcsa, de egyáltalán nem illik ilyet csinálni.

Aztán már csak arra kapott észbe, hogy a keze mintegy önállósítva magát, kinyitja a szekrényajtót. Halkan felköhögött a bútorból kiszálló portól, és kíváncsian végigsimította a tekintetével az egyszerű fekete és kék pólókat, nadrágokat.

Nem volt benne semmi különleges, egyszerű szekrény volt, egyszerű ruhákkal, mégis, szeretett volna táncra perdülni. Mi ez? Mi ez ilyen hirtelen, miért teszi boldoggá egy nyomorult szekrény? Talán mert a bizalma jele. Sakura egy lágy mosollyal visszacsukta a szekrényajtókat, és a tekintete újra az ágyra tévedt, mégis a könyvespolc felé lépett tovább, félrebillentett fejjel olvasta a könyvek címeit.

Mindig is kíváncsi volt, mi foglalkoztathatja azt a hideg embert, mitől gyullad lázas, lelkes csillogás a fekete szemeiben, de csalódnia kellett, semmi személyeset nem talált. Tekercs a vizsgakövetelményekről, az alapvető chakrairányítással és a különböző jutsukkal foglalkozó kötetek, egy könyv a Shinobi Háborúkról, és végül egy ANBU kötet betuszkolva a polc széle és egy másik könyv közé, amit minden névtelen árnyék megkap. A szüleinek is volt ilyenje, de a legfelső polcon tartották, hogy ne olvashasson bele, pedig hányszor könyörgött érte, hogy abból olvassanak neki mesét!