Az Uchihák játéka

70. - Várj, míg felkel majd a nap

  Ino a zsebéből nagy nehezen előkotort kulcsával kinyitotta a bejárati ajtót, és belépett a néma, sötét előtérbe. Odabentről evőeszközök csörgését hallotta, és felsóhajtott. Nagyszerű. Elkezdték nélküle a vacsorát. Lerúgta a cipőjét, és kibújt a kardigánjából.

- Halihó! Megjöttem. Tudom, hogy kicsit korábbra ígértem magam, de a barátnőd elkapott a sarkon, anya, és tudni akarta, hogy mikorra lesznek megint olyan szép narancsszínű begóniáink, és azt mondtam, szerintem jövő hónapban már... - Ino belépett a nappaliba, és a torkán akadtak a szavak.

Tágra nyílt szemmel meredt a megterített asztalnál ülő szüleire. A szüleire is, de leginkább Shikamarura.

- Szia - mondta a férfi, és felállt, mellé lépett. - Azt hittük kihűl, mire hazaérsz, de szerencsére nem késtél túl sokat. - Shikamaru egy lágy csókot lehelt az arcára, és az asztalhoz vezette, mert a meglepettségtől meg sem bírt volna moccanni, és alátolta a széket.

Mozdulatlanul bámult az apjára, aki egy apró biccentéssel jelezte, hogy minden rendben van, az édesanyja pedig szélesen rámosolygott, és Ino felengedett, rámeredt az őszirózsákra az asztal közepén álló vázában. Elmosolyodott, és sírva fakadt, Shikamaru pedig a szalvétájával letörölte a könnyeit.

- Szerintem elég sós a sushi így is - mondta halkan, Ino pedig bólintott.

- Igen, biztosan az - felelte, és megszorította a férfi kezét az asztal alatt.

*******

Naruto felült a sátorban, és álmosan a sötét ponyvára meredt. Odakintről nevetés zaja szűrődött be, és ő a homlokát ráncolva próbálta kitalálni, hogy Hinata miért nevet az éjszaka közepén. Nehézkesen fölkelt, és az arcát dörzsölve kitámolygott a sátorból.

A leégett tábortűz mellett Hinata egy farönkön ücsörgött, szemben Kakashival, és rázkódott a háta a nevetéstől.

- Naruto - mondta Kakashi, és a fiú rámeredt a maszk felett kilátszó sötét szemekre, a sarkukban összefutó ráncokra, és tudta, hogy a sensei mosolyog.

- Mi van? - nyöszörögte álmosan, és Hinata megfordult, ijedten pillantott rá.

- Felkeltettelek? Ó, úgy sajnálom... Nem akartam.

- Miért nem alszotok? - kérdezte értetlenül, és néhány bizonytalan lépéssel odasétált, aztán egy pillanatnyi ácsorgás után leült Hinata mellé.

- Csak beszélgettünk - felelte Kakashi barátságosan. - Azt hiszem, éppen ideje, hogy lefeküdjek. Jó éjszakát. - A férfi feléjük intett, majd eltűnt a saját sátrában, és a kómás Naruto ott maradt Hinatával, aki nagy szemekkel bámult rá, és próbálta beinni a kócos, gyűrött arcú fiú látványát.

- Nem tudsz aludni? - kérdezte végül Naruto, a hangja még mély volt és karcos az álomtól, és a lány beleborzongott.

- Nem voltam álmos - felelte halkan, és lesütötte a szemét. - Túl sok minden jár a fejemben.

- Üm - hangzott az értelmes válasz, egy határozott bólintás kíséretében, és Naruto belebámult a parázsba.

Egy ideig némán ültek egymás mellett, míg a fiú megpróbált magához térni, Hinata pedig a szeme sarkából néha-néha rálesett Narutóra. Ha arra gondolt, hogy valószínűleg ez az utolsó alkalom, hogy így látja - közvetlenül ébredés után, kis híján olyan védtelenül, amilyen csak álmában tud lenni az ember, úgy érezte, mintha fojtogatnák, de jó volt így lenni, és nem bánta a csöndet sem, ahogyan azt sem, amikor Naruto végül megszólalt.