Az Uchihák játéka

63. - Lopott pillanatok

  Mire Sakura visszaért a reggelivel, Itachi már rég visszaaludt, és míg az asztalra tette a tálcát, félrebiccentett fejjel figyelte ahogy Tobi, mintha észre sem vette volna a cserét az ágyban, rátekeredett Itachira, mint valami kis majom, és ez széles mosolygásra késztette a lányt.

Itachi úgy tűnt, vagy nem ébredt fel rá, vagy nem zavarta a dolog, és Sakura szinte lábujjhegyen osont az ágyig, nehogy felébressze őket. A reggeli még várhat, Itachinak viszont mindenképpen ki kell pihennie magát. Mindkettejükre hosszú-hosszú napok várnak. Egyáltalán nem rettentette vissza az előtte álló feladat, pedig tudta, hogy egyáltalán nem lesz könnyű. Itachi már ránézésre is nehéz személyiségű volt, és ha nem lett volna egy kicsit is töprengő típus ő maga is, akkor valószínűleg az idegeire ment volna, de betegnek kifejezetten rossz, ebben teljesen biztos volt.

Bár senkinek nem könnyű kiszolgáltatni magát, de az Itachihoz hasonló, zárkózott alapvonású betegek voltak a legrosszabbak mindig is a kórházban. Mindig azt mondták, az orvos a legrosszabb beteg, de ezzel valahogy soha nem értett egyet. Nem, Itachi rosszabb lesz, sértődékeny, hallgatag, a maga módján duzzogó, és túlontúl büszke ahhoz, hogy bármikor is segítséget kérjen, ő pedig nem volt gondolatolvasó, és nem is szándékozott azzá válni az elkövetkezendő napokban. Remélte, hogy kitart a türelme, míg Itachi felgyógyul. Ha nem, akkor legalább fontolgathatja, hogy megfojtja egy kispárnával.

A gondolatra halvány mosoly tűnt fel az arcán, míg elhelyezkedett az ágy végében, ahol az előbb még Itachi ült, mielőtt kiment volna, és figyelte ahogy alszanak. Tobi a karját és az egyik lábát Itachi derekán átdobva még mindig halkan horkolt, Itachi pedig a párnába temetett arccal, szinte teljesen kibomlott hajjal békésen aludt, mintha egyáltalán nem zavarná, hogy egy nála kicsivel nehezebb férfi tulajdonképpen félig rajta fekszik. Egy pillanatra elgondolkozott, látott-e már aranyosabbat ennél, de aztán úgy döntött, hogy két egy rakáson szundikáló, gyanútlan és homlokráncolástól, vagy közömbös arckifejezéstől mentes Uchiha már igazán túltesz a normális tízes skálán aranyosság dolgában. Már maga az mosolyogtató volt, hogy képes volt Itachira használni az aranyos szót - ha csak gondolatban is -, és ha Itachi tudta volna, biztosan kikéri magának. Végül a hátát a falnak támasztva egy halvány mosollyal a férfi tarkójára meredt, és várt.

*********

Mitsuko megfordult, és körbenézett. Sehol nem látta. Persze, amikor kellene, hogy előkerüljön, akkor sehol sincsen! Bezzeg, mikor látni sem akarja, a nyakán lóg...

Bosszúsan fújt egyet, és végül a Hokage irodája felé vette az irányt. A kopogására halk, fáradt hang szólt ki, és mikor a lány benyitott, Hashirama meglepett arcát figyelmen kívül hagyva már beszélt is.

- Hokage-sama, az öccsét keresem. Nem tudja véletlenül, hol van? - kérdezte udvariasan, mire a férfi szemöldöke a magasba szaladt, végül megvonta a vállát.

- Lehet, hogy otthon van. Ma szabad, valamiért nincs túl jó passzban. Miért, valami baj van?

- Nem, nem igazán. Csak beszélnem kell vele. Köszönöm. - Mitsuko meghajolt és behúzta maga után az ajtót.

Madara, és az okos ötletei... A lány szokatlanul tétova léptekkel sietett fel a hosszú lépcsősoron, és mire felért, Tobirama az ajtóban várta, de úgy tűnt, nem rá számított. Meglepettnek tűnt.

- A bátyámat keresed? - kérdezte végül fásultan. - Az irodájában van, dolgozik - mondta még, aztán már fordult, hogy behúzza maga után az ajtót, de Mitsuko becsúsztatta a lábát a résbe.

- Nem a Hokage miatt jöttem.

- Mito az Akadémián van - sóhajtotta Tobirama átpillantva a válla fölött.