Az Uchihák játéka

78. - Szimbiózis

  Sakura az ágy mellett maga alá húzott lábbal ült, a takaróra fektetett karjaira hajtva a fejét némán nézte Deidarát, aki már régóta békésen aludt. A gyertya fénye által a falra vetített imbolygó árnyat bámulta, saját fejének elmosódott körvonalát, de nem látott belőle semmit. Minden, amit látott az a sötétség volt, lehunyt szemhéjának sötétje, és mintha érezte volna, ahogy egy meleg tenyér pihen a derekán.

Nem is értette, hogyan történhetett meg. Hogy hogyan lehetséges, hogy valaha is eszébe jutott, hogy Itachi megcsókolja. Őt. Itachi Uchiha. Hogy hogyan lehet, hogy valaha is eszébe jutott a férfinak, hogy teljesítse a kérését. Talán értette ezt az utóbbit, de minden amire visszavezethette volna, az csakis a bűntudatból fakadhatott volna, azért, amit Itachi tett Sasukéval, és amiért Sasuke azt tette vele. Tudta, hogy Itachinak lelkiismeretfurdalása van. Hogy neki van bűntudata Sasuke helyett. Minden, minden csakis Sasukéról szólna?

Neki többé nem tűnt úgy. Ennek már nem sok köze lehet Sasukéhoz. Régóta nem róla szól ez az egész, nem körülötte forognak a gondolatok. Sem az övéi, sem Itachiéi.

Nem volt szerelmes. Már a gondolattól is riadtan hátrahőkölt. Ahhoz már igazán, igazán ostobának kéne lennie, hogy ezt a hibát elkövesse, és jóval értelmesebbnek tartotta saját magát annál, hogy beleszeressen valakibe, aki... Nos, aki Itachi Uchiha a világ szemében. Az, hogy ő maga ismerte az igazi Itachit, nem jelentett semmit, sőt, talán éppen ezért még jobban húzódott a gondolattól. Kedveli igen, de ez éppúgy jelentéktelen lesz pár hét múlva, mint hogy milyen színű zoknit húzott aznap reggel. Nem fog emlékezni rá. Semmire.

Itachi, mint egy nagy fekete folt az emlékezetében: nehéz volt most elképzelni, pokolian nehéz, szinte lehetetlen. Nem is csodálkozott rajta. Az elmúlt pár napban maga Itachi volt a világ, a társaság, a szórakozás, a kötelesség, a munka, a pihenés... Az egész mindenség egy személyben, amikor éppen nem vele volt, vagy nem vele beszélgetett, edzett, vagy éppenséggel nem kezelte, akkor őrajta gondolkozott, és ezt semmi nem törölhette ki. Úgy gondolta, még az emlékei elvétele sem tűntetheti el mindezt nyomtalanul, és talán igaza is lesz, legalábbis, őszintén remélte.

Nem akarta elfelejteni Itachit. Az Akatsukit, Deidarát, Peint, Konant, Tobit és Kisamét sem. Kyou-t sem. A faluban való csavargást, a nénit a zöldségesnél, a síró Reikit, a kiszolgálólányt az étteremben, aki Deidarával flörtölt, a szobát a fogadóban, amit olyan kapkodva hagytak ott, a látványt, amit az akatsukis banda nyújtott Konoha főterén, a mosogatást Konannel, azt a táncot Kisaméval, a bújócskát, a mesét és az együtt alvást Tobival, az agyagmadarat, ami a ködből bukkant elő, mint egy mentőcsónak, mikor a legnagyobb szüksége volt rá, hogy ott legyen, az első reggelit a srácokkal, a vicceket, történeteket, mosolyokat, arckifejezéseket, a csipkelődést, a hangos veszekedést, a zuhogó esőben való repülést Deidarával... Semmit nem akart elfelejteni, de ezek az emlékek mások voltak, mint amik főként Itachi köré épültek fel.

Nem akarta elfelejteni Itachi első mosolyát, amit ő varázsolt az arcára. Nem akarta elfelejteni a kezének melegét, ahogy Konoha főterén az ujjai köré fonta az övéit, ahogy megszorította bátorításképpen. A genjutsut, amit Tsunade irodájában mutatott neki a Harmadikról, a hálószobájába lépő Itachit, ahogy ott áll a hetes csapat fotója felett, és olyan reményvesztetten bámulja, mintha félne tőle, hogy valaki mindjárt kikapja a kezéből, és a földhöz vágja. A becsípett Itachit, aki Sasukéról mesél neki, azt az Itachit, aki dühösen rámered, és záporoznak körülötte a színes, apró tabletták, ahogy rákiabál, Itachit, aki azt mondja neki, örülne, ha maradna... Itt, vele. Az Uchiha birtokot, a férfi bőrének melegét, a láztól csillogó fekete szemeit, a rekedt hangját, ahogy beszél, és beszél, ő, aki gyűlöl beszélni, és mégis, alig bírja abbahagyni, mert mindent el akar mondani neki, mintha feloldották volna a pecsétet, ami a nyelvét kötötte, és most végre képes lenne mindent elmondani. A fogadót, amikor magáról mesélt, és Itachi evés közben úgy hallgatta, mintha nem létezne rajta kívül senki más a világon, a pillantást, azt az éleset, amit akkor kapott tőle, mikor Neji nyakába ugrott. Amikor Kisame ellopta a hajgumiját, és megpörgette, azt a szemvillanást, azt a komoly, végigmérő, töprengő pillantást. A mosolyának melegét a bőrén.