Az Uchihák játéka

32. - Felismerések

  Sakura becsukta maga mögött az ajtót, és lehunyt szemmel nekitámaszkodott egy pillanatra, hogy levetkőzhesse az álarcát az idegen érzésekkel együtt. Mikor felpillantott, a tekintete zavaros volt, fáradt, és ahogy beljebb lépett az irodába, a valóság, amit eddig visszatartott, teljes súllyal szakadt rá.

Tsunade szinte azonnal szorosan magához vonta, melegen átölelte. Sakura lehunyt szemmel végre leengedte a vállát, ami nagyot roppant. Utoljára talán akkor érezte magát ilyen biztonságban, és ellazultan, mikor Hinata hírt hozott neki Naruto visszajöveteléről. Megkönnyebbült szusszanással támasztotta le az állát a Hokage vállára, és egy pillanatig a belsejébe figyelt, arra a hangra, ami azt súgta neki, most már fellélegezhet, végre magát adhatja.

Kinyitotta a szemeit, és Tsunade válla fölött Itachira pillantott, aki a köpenyét egy üresen, árván álldogáló székre ledobva, merengő tekintettel nézelődött a Hokage irodájában. Olyan idegen volt a fekete nadrágba, és a sötétkék pólóba bújtatott alakja a szokásos környezetéből, a többi akatsukis közül kiszakadva, de mégis, Sakura úgy érezte, a férfi pontosan oda tartozik az ablak mellé, mint egy megingathatatlan, védelmező oszlop, ami egy aprócska, gyönyörű kis világot támaszt alá.

Itachi a könyvespolc mellé lépett, mutatóujjával végigsimogatta egy könyv gerincét, míg a tekintete tovább bolyongott a helyiségben, egyesével megállapodott a tárgyakon. Látszott, hogy magában vissza-visszaálmodja a helyükre a régi tárgyakat, az újakat alaposan megfigyeli, a helyükön maradtakat pedig egy-egy apró szemvillanással üdvözli. A férfi tekintete végigkúszott az ablakpárkányon, a falakon, és végül az ölelkező Hokagéra, és a tanítványára nézett.

Sakura csak egy aprócska, ámuló mosollyal válaszolt a fekete szemekben visszatükröződő múlt törékeny képeire, amik egyenesen álmodozóvá tették Itachi pillantását. Egy másodpercre mintha behúzta volna az emlékei közé, Sakura szinte látni vélte a Harmadik öreg, hajlott hátú alakját, pipával a szájában, hátrébb egy másik kivehetetlen alakot, a két tanácsost, az ablakon betűző napsugarakat, amik vörösesre festették a falakat, és mikor megérezte a porszagot, amit a három, hatalmas, padlótól plafonig érő könyvespolc, és az iratszekrény árasztott, amik sokkal alacsonyabbnak tűntek, mint egyébként, már tudta, hogy Itachi bőrében áll, egy olyan illúzióban, amit a férfi teremtett meg neki.

Érezte, ahogy az ablak előtt álló kivehetetlen alak árnyékot vet az arcára. Lassan mozdult, mert hatalmasnak érezte magát, és mikor tett egy lépést rájött, hogy kis híján átgázolt a mellette álló széken, mert alapjáraton sokkal kisebb, és vékonyabb, mint Itachi. A saját testében pont elment volna a szék mellett, anélkül, hogy hozzáért volna, de a férfiéban minden másabb volt. Magasabb volt a Harmadiknál, és míg ezt megállapította, észrevette, hogy a Hokage nem olyan ráncos, ahogyan emlékszik rá. Persze, nem csoda, Itachi legalább öt évvel idősebb nála, ő hamarabb ismerte meg, mint ő, meg magasabb is volt nála, már tizenvalahány évesen is.

Sakura megmozgatta a lábujjait, érezte, ahogy a vádlijában megfeszülnek, majd elernyednek az izmok, és mikor felemelte a karját, a kontrollálás már sokkal könnyebben ment. A Hokage irodája jóval sejtelmesebbnek tűnt, mint a jelenlegié, a tiszta, rendezett helyiséghez képest, most egy zsúfolt, szinte limlomos szoba tárult elé. Az ablaknál álló alak merev hátára pillantott, majd a Harmadik gondterhelt arcára, amin most bizony összefutottak a ráncok. Így már sokkal jobban hasonlított arra az öregúrra, akit Sakura is ismert.

A lány érezte, hogy nyugtalan, illetve Itachi volt nyugtalan, ebben a helyzetben, hogy fájt neki valami legbelül, legmélyen, de az arca szoborszerűen mozdulatlan maradt, nem adott ki semmit az érzéseiből. Az érzéseikből. Sakura megzavarodott, hirtelen nem tudta eldönteni ki is valójában, hogy vajon saját magaként áll-e a Harmadik előtt, vagy tényleg csak Itachin keresztül szemléli-e a dolgokat, aztán eltűnt az egész kép előle, és visszarántotta a valóságba a férfi akarata.

A lány lassan pislogott, felocsúdva a látomásszerű genjutsuból, aminél élethűbbet még nem látott, és újra Itachi fekete szemeibe nézett, saját, enyhén reszkető testében, az Ötödik karjaiba zárva. Még mindig érezte a szívét szaggató kínt, amit a férfi érezhetett az egykori Hokage múltba vesző irodájában, de nem értette miért mutatta meg ezt neki - és úgy látszott, Itachi sem érti. Homlokráncolva nézett vissza rá, úgy tűnt egyáltalán nem ezt akarta, és így is volt.

A férfi csak annyit szeretett volna, hogy Sakura lássa, milyen volt a régi Hokage iroda, és akaratlanul is az jutott eszébe, mikor megkapta az Uchiha-klán lemészárlását küldetésként, és valamiért az akkori érzései is belekerültek a genjutsuba. Ott jött rá, hogy akármi is történik velük, ha Sakuráról van szó, nem képes kordában tartani az erejét, képességeit, és a konohai főtéren lejátszódott események azt bizonyították, hogy a lány sem képes fékezni magát, ha bármilyen módon kapcsolatba kerül vele. Ez pedig minden volt, csak jó nem.

Itachi lehunyta a szemét, és belülről a szájába harapott, hogy ne nyögjön fel hangosan a tehetetlenségtől. Hiába próbálja magát fékezni, ha ez a furcsa, fehér chakra nem hagyja. Ha még csak az erejéről lenne szó... Már az is elég aggodalomra adna okot, de ez az egész felpattintja a fedelet a fejében, amivel távol tartja magától a múlt rémképeit, és azokat a gondolatait, amiket túlságosan önzőnek könyvelt el ahhoz, hogy nap mint nap velük élhessen. Mi a fenéhez kezdene, ha annyira gyakran gondolna a jövőre, amit gyermekként álmodott magának, hogy végül egészen természetesnek venné, hogy igényt tarthat rá?

Nem hagyhatja, hogy idáig fajuljon. Neki nem lehetnek vágyai, álmai, nem lehet semmije a ruháján, és azon a pillanaton kívül, amiben éppen él. Semmije. Ha csak egyetlen gondolat megkísértené, összeomolhatna minden, mint egy különösen ingatag kártyavár, amit látszatból, ítéletekből épített fel, hosszú évek keserves munkájával. Nem lenne hozzá ereje, hogy újra megteremtse a gyilkos, renegát ninja Itachi Uchihát a kínból, ami a lelke nagyrészét emészti. Még akkor sem, ha valaki mellette állna, sőt, talán ettől félt a legjobban.

És Sakura olyan potenciális veszélyforrást jelentett, hogy legszívesebben elmenekült volna előle. Nem akarta, hogy a lelke legmélyén a vaskos érzelemmentesség páncélja alatt fortyogó indulatoknak akárcsak az árnyéka rávetüljön a jelenére, mert az tönkretenné minden célját. Nem hagyhatja. És a lány már így is túl közel áll hozzá, hogy felfeszegesse ezt a páncélt, amivel nemcsak magát védte a külvilágtól, hanem a saját önző érdekeitől, a saját kötelességeit is.

Elfordult, az ablakhoz lépett, és csak utána nézett föl. Nem akarta Sakura ártatlan szemeiben visszatükröződni látni a saját fájdalmas, mocskos múltjának egyetlen apró rezzenését sem. Ha csak belegondolt, elszörnyedt. Vajon mit fog tenni Sasuke ezzel a tisztasággal, mikor a kezei közé kerül, ha már ő, aki egyáltalán nem akarja, egyetlen szemvillanásával is bepiszkolja? Itachi rámeredt egy ház oldalára, és lassan, szinte észrevehetetlenül megrázta a fejét. Ha joga lenne hozzá, hogy megkérdőjelezze Sasukét, biztosan nem engedné, hogy Sakura a kezei közé kerüljön. Akárki más, de nem ez a lány.

Ha értené, hogy miért pont őt választotta az öccse... Talán pont azért, mert ilyen pokolian ártatlan, mikor már számtalan embert látott meghalni? Hogy hiába merül nyakig a mocsokba, lepereg róla, mintha valamiféle védőpajzsot viselne, és megmarad pont olyan tisztának, mint előtte volt? Megalázták, kihasználták, összetörték, és még képes mosolyogni, ha nem a rosszra gondol, ragyog, él a szeme, hiába, hiába minden...

Itachi újra a szájába harapott belülről, erősen, míg meg nem érezte a vér ízét, hogy véget vessen a gondolatai szinte megállíthatatlan hömpölygésének. Nem. Nem szabad.

Sakura még az előbbi genjutsu érzéseinek lenyomatával terhelve figyelte, ahogy a férfi gondterhelt pillantását elfordítja róla, és lehunyja a szemét, mintha nem akarná, hogy észrevegye, hogy aggasztja valami, majd elfordul, és kibámul az ablakon. Ha a Hokage nem lett volna ott, most biztosan odalépett volna mellé, hogy valahogyan erőt öntsön belé. Tudta, hogy az egész olyannyira a valóságtól elrugaszkodott, mégis valahogyan tudta, hogy ők ketten hasonlítanak. Valami nyomja a férfi lelkét, amit ugyanúgy elfojt, leköt egy másik gondolattal, hogy eltakarja, és ne kelljen tépelődnie rajta, mint ő, Sasuke emlékét.

Nem akart rágondolni, nem akart emlékezni rá. Úgyis csak a lelkét marcangolná, a szívét tépné, és feleslegesen tenné őt tönkre, mikor annyival több és fontosabb dolga van, ami nem várhat. Sasuke még várhat, Sasukénak még várnia kell, míg beszámol a Hokagénak, míg meggyógyítja Itachit. Ahogy újra átlépi Konoha határát... majd akkor gondol rá. Majd akkor eldönti, mit tegyen. Még nem zuhanhat össze, még nem emlékezhet. Majd később, később, ha könnyebb lesz...

- Minden rendben, lányom? - kérdezte halk, aggodalmas hangon Tsunade, és kicsit eltolta magától Sakurát, hogy jobban szemügyre vehesse.

A lány tudta, milyen látvány tárul az Ötödik elé, és már rágondolni is rossz volt. Egy sápadt, kócos, fénytelen tekintetű elhasznált roncs, amit bárki gondolkodás nélkül kukába hajítana, ha tárgy lenne, és nem ember. Bár, az volt az igazság, hogy akkor és ott, egyáltalán nem érezte magát olyannak, mint akire azt mondhatnák: élő.

- Semmi sincsen rendben - sóhajtotta végül a fejét rázva, és elhúzódott a nőtől, mert a vigasztaló közelsége csak felszította benne a fájdalmat, és érezte, hogy az értetlenség könnyei kaparják a torkát.

Tsunade mondani akart valamit, de félúton megállt, és újra becsukta a száját, hogy egy óvatos pillantást vessen Itachi háta felé, majd mikor visszafordult Sakurához, újra szólni akart, de ezúttal a lány előzte meg.

- Megbízható - jelentette ki határozottan Sakura, és a férfiról a Hokage meghökkent arcára irányította a tekintetét. - Nyugodtan beszélhetsz előtte - erősítette meg gyorsan az imént elhangzottakat, mire Tsunade egy lágy félmosollyal válaszolt.

- Tudom - felelte csöndesen, jóformán gyengéden az Ötödik, és ezúttal Sakurára került a meglepődés sora.

Egy gyors pillantást vetett Itachira, aki meg sem rezdült, annak ellenére, hogy róla folyt a szó, aztán visszanézett Tsunadéra.

- Valamiről lemaradtam, igaz? - kérdezte gyanakvón mesterére hunyorogva, mire a nő derűs pillantással biccentett.

- Itachi valójában... - kezdte mosolyogva, de a férfi most megmoccant az ablak előtt. Olyan gyorsan fordította feléjük az arcát, hogy beleroppant a nyaka, ám mielőtt tiltakozhatott volna, Sakura közbeszólt.

- Nem akarom tudni. - Tsunade, akibe belefagyott a szó, meglepetten pislogott az éles hangon, amivel a lányból kitört a tiltakozás. - Elegem van a titkokból, nem akarok tudni róla. Ha ő maga akarná elmondani, akkor sem hallgatnám meg. Így is van elég teher a vállamon, Tsunade-sama.

- Sajnálom - felelte bűntudatosan a Hokage. - Természetesen igazad van. - A nő most Itachi felé fordult. - És persze, nem is lenne jogom bárkivel megosztani ezt, és ha ez megnyugtat, eddig sem tettem.

Itachi jéghideg arckifejezése lassan felengedett egy kissé, és kimérten bólintott, aztán egy gyors pillantást vetett Sakurára, majd visszafordult az ablak felé.

A Hokage felülkerekedve a hirtelenjében hideggé vált hangulaton, az íróasztala felé intett.

- Gyere, ülj le, így kényelmesen megbeszélhetünk mindent - mondta Sakurának, és elindult a széke felé, míg a lány hosszasan utána bámult, majd lassan előrelépett, mintha álomból ébredne. Egy fáradt sóhajjal követve az Ötödiket, kipattintotta a köpenye kapcsait, és Itachiéra dobta.

- Tölts egy kis szakét is, kérlek.

Itachi újra a szoba felé fordította a fejét, és résnyire szűkült szemmel figyelte, ahogy Tsunade a fiókjából előkotort üvegből tölt egy aprócska csészébe, és Sakura elé tolja, aki gyakorlott mozdulattal, fintorgás nélkül egy kortyra eltünteti az alkoholt, aztán az üveg után nyúl, és újratölti a poharát. A férfi a fejét rázva, egy csöpp kis mosolykezdeménnyel a szája sarkában újra elfordult, és lepillantott a főtérre, amin éppen áthaladtak az akatsukisok és a konohaiak, hogy aztán eltűnjenek a Hokage-torony épületében.

Sakura eközben felhajtotta a második adag szakéját, és egy mély, szaggatott sóhajjal hátradőlt a széken. Egy pillanatig az asztalon, a csészéje mellett fekvő kézfejének lakkozott körmeit bámulta, majd felnyögött, és a tenyerébe temette az arcát.

- Azt sem tudom, hol kezdjem. - Hangja tompán szűrődött ki az ujjai közül, és Itachi arca végleg elkomorodott. Tudta, hogy egyáltalán nem fog tetszeni neki, amit a lánytól hall majd.

- Leginkább arra lennék kíváncsi, hogy hogyan kerültél az Akatsukihoz, de inkább kezdd azzal, hogy mi történt miután elmentél Orochimaruval - segítette ki lágyan a Hokage, szándékosan kerülve Sasuke nevét. - Hagynálak pihenni, és feldolgozni, de abból hogy az Akatsuki veled jött, gondolom, nem hagynak neked sok időt.

- Tényleg nem - sóhajtotta Sakura, és felpillantott. - Orochimaru - motyogta magának mereven. - A vére... - A lány Tsunadéra nézett, és folytatta. - A vére tele volt érzéktompítóval, és legalább háromféle kábítószerrel, amit ő már meg sem érez, de nekem sok volt. A szervezetem nincs ehhez hozzászokva, és kis híja volt, hogy bele nem haltam a megterhelésbe. A kísérleteink miatt nyitott volt rá a testem, és ha Kabuto nem ad be nekem gyógyszereket, hogy észbe kapjon, nem is lökte volna ki az idegen anyagot a vérem, de végül sikerült védekezésre kényszerítenie a szervezetemet - hadarta szárazon a lány, valahova Tsunade válla fölé meredve, úgy téve, mintha nem is lenne jelen. Így ezerszer könnyebb volt, mintha a beszámoló közben újra át kellett volna élnie az egészet a fejében. Könnyebb volt. Személytelen. - Egy éjszakát felszínes kómában töltöttem - folytatta, és ezúttal a hangja is olyan volt, mintha vele együtt távolodna a szobától. - Kabuto másnap reggel Orochimaru elé vezetett, aki azt akarta,hogy gyógyítsam meg a kezét, és mikor ezt megtagadtam, Kabutóval akart megkínoztatni, hogy jobb belátásra bírjon, de... - Sakura tompa hangja elcsuklott, és egy pillanatra várakozó csönd szállt a szobára. Itachi ujjai akaratlanul is ökölbe szorultak, körmeit a tenyerébe vájta, nehogy megforduljon, kiráncigálja a lányt Konohából, és elrejtse valahol, ahol nem bánthatják, ahol nem kell beszélnie erről soha többet. Mikor Sakura újra megszólalt, a hangja remegett. - Sasu... Sasuke önként vállalkozott rá, így...

Itachi a fogait csikorgatva, a szívében tomboló gyilkos indulattal meredt egy szerencsétlen, ártatlan ház falára, és azon sem lepődött volna meg, ha a fehérre mázolt felület azon nyomban összerogy. Tsunade rosszat sejtve figyelte, ahogy a tanítványa szemeit elfutja a könny.

- Megerőszakolt - nyögte ki végül a lány a torkát kaparó sírással küszködve.

A Hokage döbbenten nyitotta a száját, aztán összepréselte az ajkait. Az arcán gyors egymásutánban futottak végig az érzések. Sokk, sajnálat, harag.

- Az a kis... - sziszegte dühösen, és látszott rajta, hogyha valaha az életben a kezei közé kapja Sasukét, elevenen megnyúzza. A Hokage hirtelen felpattant, és újra át akarta ölelni Sakurát, de a lány csak remegve, fáradtan és elutasítóan intett, így Tsunade nem tudván, mit kéne tennie ebben a helyzetben, visszaereszkedett a helyére.

- Ne, csak elbőgném magam - rázta a fejét Sakura, és a plafonra emelve a pillantását, kettőt pislogott, hogy eltüntesse a könnyeket a szemeiből. - Ne sajnálj - folytatta végül, mikor már úgy érezte, biztonságosan megszólalhat, anélkül, hogy éktelen zokogásban törjön ki. Akármennyire is a háttérbe tolta Sasukét, a szíve ugyanúgy vérzett, mintha most tépték volna rajta a sebet. - Ne sajnálj, Tsunade-sama, attól csak rosszabb. Csak tegyél úgy, mintha nem mondtam volna semmit.

- De hát... - dadogott értetlenül a Hokage. - Nem tehetsz úgy, mintha mi sem történt volna! Én... Hogy érzed magad? Illetve... - Tsunade azonnal ki akarta javítani a buta kérdést valami értelmesebbre, de nem jutott eszébe semmi.

- Pocsékul, de még erősen - felelte Sakura határozottan. - Sokkal fontosabb most, hogy kiverekedjem magam a helyzetből, amibe kerültem, összeomlani utána is ráérek - mondta szárazon, mire a Hokage hümmögve, töprengőn nézett rá. - Csak tegyél úgy, mintha nem tudnád. Sokkal könnyebb - halkította le a hangját a lány, a végén már szinte suttogott.

Tsunade egy darabig nem tudta, hogy sírjon-e, vagy nevessen. Az ő buta kis tanítványa felnőtt, és észre sem veszi. Eszébe jutott, hogy értesítenie kéne Sakura szüleit, hogy a lányuk visszatért, és nem a világ törte össze, hanem ő zúzza darabokra a világot... Talán sírnia kellett volna, ha arra gondolt, hogy mostantól minden azon lesz, hogy megtörje és kétségbeesésbe taszítsa a lányt, vagy hogy azzal, hogy ilyenné formálódott, hogy védje magát, csak még több bajt hoz saját magára, de képtelen volt.

Magát látta Sakura szemeiben, önmagát, ahogyan véres kézzel térdel a férfi holtteste felett, akit szeret, ahogyan zokogva áll a kőrisfából faragott aprócska koporsó mellett, tétlenül figyelve, hogy a sírgödörbe eresztik az öccsét, mikor egy utolsó, könnyes búcsúpillantást vet Konoha holdfényben ragyogó háztetőire. Ő gyáva volt, elmenekült. Nem volt eléggé erős hozzá, hogy szembeszálljon, és tovább küzdjön a világ ellen, ami porrá akarta törni. Ő feladta, a fehér zászlóhoz nyúlt, s utána mint egy betörő lopakodott ide vissza, hosszú évek múltán, amit arra szánt, hogy összeszedje magát, hogy újra felvegye a harcot, de tudta, hogy Sakura kitart majd, egészen az utolsó reménysugárig, és azután is.

Büszke volt. Elképzelhetetlenül büszke. Ha neki nem is sikerült, legalább megtaníthatta Sakurának, mi a helyes, aki most ebből merít erőt. A lány határozottan, égő szemekkel nézett vissza rá, rezzenéstelenül állta a tekintetét, míg a Hokage megállapította, hogy ez nemcsak az ő, hanem Itachi hatása is, és egy hálás pillantást vetett a férfi hátára. Akkor vette észre, hogy Itachi remeg, de elfordította róla a tekintetét, mintha nem is látta volna. Ha jelét adná, hogy észrevette, a férfi túlságosan sebezhetőnek érezné magát. Ismerte már annyira, hogy tudja ezt.

- Sérülés? - kérdezte gyengéd hangon, mégis tárgyilagosan, hogy elterelje Sakura figyelmét Itachiról, míg az összeszedi magát. Ennyivel tartozott neki.

- Van, de nem súlyos - vonta meg a vállát a lány. - A következmények... rövid távúak.

- Szeretnéd, hogy megvizsgáljalak? - kérdezte a Hokage, és újabb adag szakét töltött Sakurának, de az egy pillanatig rámeredt a csészére, majd megrázta a fejét, jelezve, hogy nem kér.

- Nem, elboldogulok. Köszönöm - zárta le a vakvágányra futott beszélgetést a lány, és gyorsan folytatta a beszámolót, hogy végre túl lehessen rajta. - Utána újra beszélnem kellett Orochimaruval, aki ezúttal Kabutóhoz küldött. Még a kínzás előtt sikerült elkábítanom, de kaptam egy kábítószer-injekciót. Mikor megszöktem hatalmas szerencsém volt, mert senki nem volt a rejtekhelyen rajtunk kívül. Amikor megtaláltam a kijáratot, és kirohantam az erdőbe, Sasuke észrevett, de pár méter után belefutottam Itachiba. Megkértem, hogy hozzon magával. - Sakura most a férfi széles vállára pillantott, az arca kissé tétova kifejezést öltött. - Akkor még nem tudtam miért, de rábólintott. - A lány egy mély sóhajjal előhúzta a pólója alól a nyaklánca legyezős medálját, és megmutatta Tsunadénak. - Sasuke eljegyzett. - Mielőtt a Hokage újra dühöngeni kezdett volna, Sakura gyorsan folytatta. - Nem tudtam, mit jelent ez, azt hittem, csak egy egyszerű nyaklánc. Az Uchiha-klán már nem létezett, mikorra megérthettem volna, mit jelent egy ilyen jel, és később sem magyarázta el senki, én pedig nem gondoltam semmi rosszra. De ha mégis azt tettem volna, akkor sem lett volna időm levenni, mikor a szökésre koncentráltam. Talán még szerencsém is volt, mert ha ez nincsen a nyakamban, Itachi megölt volna, ahelyett, hogy megmentsen.

- Azt azért nem hiszem - csóválta a fejét elgondolkozva Tsunade. - Talán elkábít, és így visszakerülsz ahhoz a fattyúhoz, de nem ölt volna meg.

- Mindegy - vonta meg a vállát Sakura. - A lényeg, hogy nem így történt. Aztán... nos, lehet leharapod érte a fejem, Tsunade-sama, de alkut kötöttem az Akatsuki vezérével.

- Tessék? - lehelte kimeredt szemekkel a Hokage, mire Sakura lágyan elmosolyodott.

- Ne nézz így, talán ez a legjobb dolog az egészben.

- Ugye, nem...? - tátogta a nő.

- Nem, dehogy - intett Sakura. - Nem váltam árulóvá, és a látszat ellenére Akatsuki tag sem lettem. Hogy csatlakozhatnék egy olyan szervezethez, ami Narutóra vadászik? - méltatlankodott. - Csak kénytelen voltam álcázni magam. Képzeld el, mi lenne a többi ország reakciója, ha azt látnák, hogy az Ötödik tanítványa az Akatsukival utazgat? - Tsunade felszisszent, mire a lány biccentett. - Nos, igen.

- De pont az Akatsuki? Ez hatalmas felelőtlenség volt a részedről, lányom!

- Pont, hogy ez volt a legjobb, és ne felejtsd el, egyben az egyetlen megoldás is.

- Miről beszélsz? A veszély kellős közepében vagy, amitől óvni próbáltalak! Ostoba voltál és meggondolatlan, és ha...

- Tsunade-sama - szólt halkan, figyelmeztetőn Sakura, és jelentőségteljesen Itachira pillantott, de a Hokage csak legyintett.

- Mintha itt sem lenne. Itachi Uchiha szája nem fog eljárni.

- De hát... - háborodott fel a méltatlan szavakon a lány, de Itachi a szavába vágott.

- Mintha itt sem lennék - ismételte meg Tsunade szavait szárazon a férfi, és Sakura már a hangsúlyából leszűrte, hogy az Ötödik éppenséggel egy eléggé kényes pontra tapinthatott. Úgy gondolta nem feszegeti tovább a témát, ráér később is kitapogatni a közöttük feszülő ellenségesség okát, így tétován biccentett, pedig tudta, hogy így sem fog még véletlenül sem eljárni a szája.

- Ez volt a legjobb, amit tehettem - irányította a figyelmét újra a Hokagéra Sakura. - Talán Itachi az egyetlen, aki valóban képes lett volna megvédeni Orochimaruval, és most Sasukéval szemben. Ráadásul... ha valamit keresel, eszedbe sem jut, hogy az orrod előtt van, márpedig Pein a Senju örököst keresi, és álmában sem gondolná, hogy egy jól irányzott kérdéssel rávehetne, hogy elkotyogjak róla bármit, amit tudok. Hiába hiányosak az információim - fintorgott Tsunadéra. -, így is túl sokat tudok. Pein jelenleg a családfát, és a történelmet kutatja, ami alapján azt mondanám, már rég késő lesz, mire megtalálja az örököst. Ha nem játszottuk volna el, hogy haragszotok rám, mert így állítok ide, az gyanúra adott volna okot a többi akatsukisnak. Konan már így is figyel minket, mert látta a sebeimet. Pontosan tudja, hogy valami nem stimmel Itachival és velem, és Sasukéra gyanakszik a sérüléseim miatt.

- Úgy érted, hogy ő rá fog jönni, hogy Itachival csak eljátsszátok ezt az egész eljegyzésesdit? Egyáltalán miért...

- Nem akarom világgá kürtölni, hogy Sasuke megalázott, és utána volt pofája megbélyegezni, mintha az övé lennék. Ha a fülébe jut a hír, hogy Itachival állítottam ide, aki jelenleg a... a vőlegényemnek tűnik, valószínű, hogy idejön. - Sakura a vőlegény szótól kényelmetlenül fészkelődve Itachira pillantott, akinek csak a háta feszült meg, más jelét nem mutatta annak, hogy zavarban lenne. - Akkor a ti dolgotok lesz itt is tartani őt, mert az alku feltétele, amiben Peinnel megállapodtunk, Itachihoz köt most egy darabig. - Tsunade kérdő pillantására, még hozzáfűzte. - Itachi beteg. Tuberkolózisa van, amit a Második Shinobi Háború idején kapott el, mikor még gyerek volt. Az immunrendszere viszont összeomlott, mivel nem bírta a sharingan megterhelését. A látását is elveszítette egy darabig, és itt jöttem a képbe én. Pein azt akarja, hogy gyógyítsam meg a szemeit, de a tüdejéről nem tud. Mindenesetre, szeretek alapos munkát végezni. Akkor is, ha ezzel Sasukénak ártok. Te már láttál ilyen betegségben szenvedőket, tudod, hogyan kell kezelni. Tulajdonképpen ezért engedtek el egyáltalán, hogy elhozhassam az eszközeimet, és a gyógyszereket. Az, hogy tudjak veled beszélni, Peinnek mellékes volt, csak én szántam rá ennyi időt.

- Értem - hümmögött Tsunade. - Szólok Shizunénak, hogy szedje össze azokat, amikre szükséged van. Még egy kérdés... - a Hokage összefűzte az ujjait, és rátámasztotta az állát. - Azt mondtad, alkut kötöttél. Miért cserébe?

- Azt ígérték, elkerülik Konohát, míg nem lesznek kénytelenek eljönni Narutóért. Szerintem jó feltételeim voltak a helyzethez képest, így elfogadtam. Ahogy végzek Itachival, sértetlenül elengednek, és visszajöhetek.

Tsunade és Sakura pillantás összevillant, a Hokage pedig elégedetten dőlt hátra.

- Jó. Ebből is a legjobbat hoztad ki. Ha vulgárisan akarnám magam kifejezni: a szarból építettél várat, lányom, és Sasukétól eltekintve sértetlenül és nagyobb baj nélkül kerülted ki a helyzet csapdáit. Büszke vagyok rád - mosolyodott el haloványan a nő, de Sakura félretolta a szavait.

- Van itt még valami - mondta, és Itachi felé fordult, aki mellé lépett. - Ne ijedj meg - tette hozzá halkan, és a bal kezét előrenyújtva, a jobbal pedig a férfi felkínált tenyeréhez érve megidézte kettejük chakráját.

Most könnyebb volt irányítani, mint mikor Narutóval néztek szembe, de ezúttal mindketten érezték, hogy ahhoz az energialökethez képest, ami akkor felszabadult bennük, most lomhán moccan az erejük. Mikor Sakura tenyere közepén elszíneződött a zöld, gömbformájú chakra és fehérre váltva láng alakját öltötte fel, Tsunadéban bennrekedt a levegő. A nő megbabonázott pillantással figyelte, ahogy a chakra lobogni kezd, mint a valódi tűz, és pár centivel feljebb emelkedik.

- Ha ez az, amire gondolok... - dadogta a Hokage, és elvarázsolva a fehér chakraláng felé nyúlt, de mielőtt hozzáért volna, a testet öltött energia ellobbant, és a nő szemében is kihunyt a szinte már mániákus ragyogás.

Sakura Itachira nézett. A férfi közel állt hozzá, kissé le is hajolt, hogy jobban hozzáférhessen, így most a határozott arcélét látta. Itachi megszüntette a chakraáramlást, azért tűnt el a láng, és a lány érezte, hogy így jobb. Könnyebben lélegzik, és nem érzi magát olyan kiszolgáltatottnak. A férfi visszanézett rá, a szemében valami ismeretlen villant, aztán elhajolt tőle, és hátrébb lépett.

Sakura felpillantott a kipirult arcú, lelkesnek tűnő Hokagéra, aki hitetlenkedve rázta a fejét.

- Tudod, mit jelent ez? - kérdezte kíváncsian a lány, mire Tsunade felpattant, és egy szó nélkül átsietett az irattárba, ami közvetlenül az irodája mellől nyílt.

- Egyetlen példa volt erre az egész történelemben, bár az is igaz, akkor nem két ember hozta létre, hanem egy... - hallatszott a Hokage hangja a helyiségből, mire Sakura és Itachi egymásra néztek. Volt egy olyan sejtésük, hogy nem akarják tudni, mit is jelent a fehér chakra, vagy hogy egykoron kié volt. A lány már éppen a mestere után kiáltott volna, hogy azt mondja, nem érdekes az egész, de ekkor Tsunade zilált hajjal megjelent az ajtóban, és diadalmasan lengetett egy tekercset a levegőben.

- Megvan - szuszogta, mint aki épp az imént futotta le a maratont, és levágódva az asztala mögé, kioldotta a tekercset összefogó ősréginek tűnő spárgát, és kiterítette az asztalon. A vékony, megsárgult papírt gyönyörű, színes tintával festett ábrák és rajzok borították, és Sakurának sokáig keresgélnie kellett, mire megtalálta a lényeget.

- Ezek Rikodou-sennin fiai - mondta halkan Itachi, aki a tekercs fölé hajolva hamarabb rátalált a fehér ragyogással körbevont, élethű férfialakra.

Sakura ajkai elnyíltak, ahogy szemügyre vette a jóképű, hosszú, fekete hajú shinobit, akit kézjeleket formázva ábrázoltak. A háta mögött hófehér chakra ragyogott, és a lány érezte, hogy kiszárad a szája.

- Ninken? - kérdezte hitetlenkedve. - Ninkennek, Rikodou-sennin idősebbik fiának fehér volt a chakrája?

- Igen - biccentett Tsunade, és a tekintetét a rajzolt férfialakon nyugtatva hátradőlt a székében. - Van néhány nem túl elterjedt legenda Ninken hófehér chakrájáról. Ami érdekesebb, hogy...

- Az Uchihákat Ninkentől származtatják - fejezte be a mondatát Itachi, pillantása csakúgy száguldott a papírra festett ábrák között. - A Hyuugákat pedig Kenzótól, a fiatalabbik testvértől.

- Így van - mosolyodott el finoman Tsunade, míg Sakura megengedett magának egy megkönnyebbült sóhajt.

- Ninken gyógyító volt - tette hozzá a lány. - Valószínűleg a két feltételt egyesítjük. Őt tartották az orvostudomány ősatyjának, nagyon sok feljegyzés, amit még ma is használunk, tőle származik. Jóformán a jegyzeteire épült az egészségügy. Ezért volt olyan ismerős a fehér chakra - nézett fel hirtelen Sakura a Hokagéra, aki még mindig mosolyogva bólintott.

- Kakashi Hatake ezüstszínű chakrájának van valami köze ehhez? - kérdezte hirtelen Itachi, miközben a tekintete valami más után kutatott a papíron, ami nyugtalanította. Mikor a Hokage kiterítette elé a tekercset, valami a szemébe villant, de hirtelen nem tudta, mi zavarja.

- Kakashinak sharinganja van, és gyerekkorában tanult pár orvosi jutsut Rintől - vonta meg a vállát Tsunade. - De lehet, hogy semmi köze hozzá.

- Ez micsoda? - kérdezte halkan, és egy ábrára bökött.

Már tudta, ez zavarja. Ugyanaz a fa volt, amit Sakura csípőjén látott, az edzés alkalmával. Tsunade és Sakura jelentőségteljes pillantást váltottak, majd a Hokage halkan megszólalt.

- Az a Senju klán jele. - Mikor Itachi értetlenül felnézett, magyarázatba fogott. - Körülbelül harmincöt éve volt utoljára használatban, ezért nem ismered. Már csak nagyon kevesen vannak, akik a Senju klán eredeti szimbólumára emlékeznek, és nem az újfajtára. Ezt még azelőtt használták, hogy az Uchiha klánnal békét kötöttek volna, és ezt is csak maguk között. A Senjuk hivatalos jelképe az volt, amit te ismersz, de klánon belüli házasságoknál például a nem hivatalos szimbólumot tüntették fel az esküvői kimonón és a fejdíszeken.

- Miért van Sakura csípőjén a Senju klán jele? - kérdezte komoran Itachi, és odahúzott egy széket Sakuráé mellé, hogy leülhessen.

- Az egy pecsét, amivel egy különleges, Senju-féle chakrát pecsételtem Sakurába - felelte Tsunade. - Hashiramának volt egy jutsuja, amit Madara ellen fejlesztett ki.

- Amivel megfékezhette a Kyuubit - motyogta Itachi, már mindent értve.

- Pontosan. Az Akatsuki megölte az egyik informátort, miután a Senjuk után érdeklődött, és ez jel volt rá, hogy az örököst keresitek. Félő volt, hogy Konohába látogattok érte. Attól tartottam, ha már itt vagytok, Naruto felé fordulna a figyelmetek. Sakura különleges lány. A chakráját úgy irányítja, mint senki más. Az ereje képes valódi, fizikai formát ölteni, olyat, amilyet, ha akarod, akár meg is érinthetsz. Addig még nem jutottunk el, hogy használati tárgyakat, például fegyvereket legyen képes előhívni, de már nem állunk messze tőle. A chakrapajzs az első lépés efelé, és őszintén remélem, hogy minél hamarabb befejezhetjük a fejlesztését. Ezzel a különleges chakrairányítással pedig képes lett volna a belé pecsételt Senju-chakrából egy olyan ketrecet vonni Naruto köré, ami elszívja a rókadémon energiáját. Ez a trükk valószínűleg az életébe került volna, de képtelen voltam lebeszélni róla. A legjobb esetben is, olyannyira leterhelné a különlegesen erős chakra, hogy maradandó sérüléseket szenvedne, és talán soha többé nem lenne belőle ember, így ezt csak a végső esetben használhatta volna.

- Az volt a cél, hogy ha az Akatsuki el akarja fogni a kölyköt, és a Kyuubi kiszabadul, Sakura leállíthassa? Akkor könnyebben fognák el őt - rázta a fejét Itachi.

- Az elsődleges cél az, hogy Naruto ne tegyen kárt önmagában - felelte Sakura halkan. - A Kyuubi chakrája őt magát is sebzi, és a negyedik szint után már nem tesz különbséget barát és ellenség között. - A lány felhúzta a pólója ujját, és megmutatta Itachinak a szinte láthatatlan heget a karján, amit Naruto ejtett a hídnál, mikor Yamato-taichou Sasori bőrébe bújva próbálta megtéveszteni Kabutót. - Csak azért úsztam meg csúnyább heg nélkül, mert szinte azonnal begyógyítottam. Ha Naruto nem támad meg senkit, és nem sebzi magát, már megnyertünk egy kisebb csatát. A létszámunk magasabb, mint a tiétek, és ha én el is veszítem az irányítást Naruto felett, Yamato-taichou ott lett volna, hogy átvegye a helyemet. Az én dolgom annyi lett volna, hogy Narutót óvjam saját magától, Konoháé pedig az, hogy Narutót óvja tőletek.

- Semmi tervetek nincsen. Ez nem maradhat így - tápászkodott fel Itachi. - Nekünk megvan a magunk taktikája, és azzal könnyedén kijátszhatjuk ezt a kétlépcsős védelmet. Nem elég hatékony - nézett Tsunadéra, aki hálásan bólintott.

- Majd kitalálunk valamit - felelte halkan a Hokage.

Sakura pillantása egyikőjükről a másikra ugrott, majd megvonta a vállát, és felsóhajtott.

- Beszélni szeretnék a szüleimmel - mondta határozottan. - El kell hoznom pár holmimat a lakásomból, és benéznék a kórházba is. - Felállt, és Itachira pillantott, aki tűnődve nézett rá vissza. - A kórházban van a felszerelésem - mondta gyorsan kitalálva magának egy alibit, míg belebújt az akatsukis köpenyébe, és Itachinak is odanyújtotta az övét, mire a férfi derűs pillantással biccentett.

- Erre természetesen engedélyt kell adnom - mondta, és az ajtó felé intett. - Kezdjük ott.

Sakura boldogan elmosolyodott, és ahogy ellépett Itachi mellett, megsimogatta a kézfejét. Hogy a férfi honnan tudta, hogy a betegeiért aggódik leginkább, arról fogalma sem volt, de nagyon örült neki. Itachi nem engedélyezhette volna a kórházi kitérőt, ha nem hivatkozik valamire, és mindketten tisztában voltak vele, hogy Shizune ide is hozhatná a gyógyításhoz szükséges eszközeit, ennek ellenére megengedte neki, hogy megnézze a pácienseit, és ettől máris könnyebbnek érezte a szívét.

Tsunade egy fürkésző pillantással indult utánuk, a figyelmét az sem kerülte el, hogy Itachi nem húzódik el az érintés elől, sőt, az ujjai megrándultak, ahogy Sakura ellépett mellette, és már nem ért össze a bőrük. Mintha a keze után akarna kapni - gondolta csodálkozva a Hokage, amint a nyomukban kilépett a folyosóra.

Ahogy kiértek, Tsunade szája tátva maradt, mert kész káosz fogadta. Konant Kisame fogta vissza, ahogy Narutóval kiabált, aki szégyentől sápadt arccal, lesokkolva ült a földön a fejét dörzsölgetve, mögötte Jiraya állt földbe gyökerezett lábbal mereven bámulva a kivörösödött arcú, mérges akatsukisra.

- ...úgy nézett ki, mint akit a halálból ráncigáltak vissza! Tele volt sebekkel, te meg nekiesel, mikor fogalmad sincsen róla, mit élt át! - ordított torkaszakadtából a nő, és hevesen hadonászott, majdnem arcon csapta Kisamét is, annyira belelendült. - Kit érdekel, hogy te rohangásztál utána egy hétig, meg nyavalyogtál, hogy jaj, de hiányzik, mikor őt ki tudja mennyit kínozták! Nem lehetsz ennyire önző! - A nő most észrevette, hogy társaságuk akadt, és még jobban elvörösödött. - Sajnálom, Sakura, én csak... -hebegte mentegetőzve. - Nem bírtam már, ahogy maga elé motyog, és téged hibáztat - fejezte be halkan, de Sakurának már nem maradt ideje megszólalni sem, mert Jiraya döbbent hangja megelőzte.

- Konan? - kérdezte hitetlenkedve a sennin. - Tényleg te vagy az? Konan, Esőrejtekből?

Konan lassan a férfira nézett, majd tétován biccentett.

- Én vagyok az, Jiraya-sensei.

És akkor elszabadult a pokol.