Az Uchihák játéka

79. - Nem lehetne, hogy egyszerűen csak életbe maradj?

Sakura lehunyt szemmel hallgatta Itachi szapora szívdobbanásait a füle alatt, a légzését figyelte, a vérnyomását számolta. Az ujjai tétován a férfi halántékához értek, hogy ellenőrizze a szemeit, de egyszerűen tökéletesek voltak. Le akarta ereszteni a kezét, de Itachi nem hagyta, belesimította az arcát a tenyerébe, a borostája karcolta a bőrét.

- Tudod, azt hiszem, akkor sem tettem volna meg, ha Kisame nem ront be - mondta halkan, olyan hirtelen, hogy Sakura megrezzent. - Akartam, csak... Tudod, hogy akartam. Mindig is kíváncsi voltam mindenre, mindent tudni akartam, mindenfélét kérdeztem, és állandóan az őrületbe kergettem vele Fugakut és a senseit. De nem tudom elfelejteni, hogy kötelességeim vannak. Veled, a világgal szemben... Ostobaság lett volna, amivel újra csak kockáztatok. Így jobb volt, megtörtént, és mégsem. Nem veheti el tőled, mert már nincs, amit elvehetne.

- Köszönöm - suttogta hálásan a lány, és Itachi karja megszorította a derekát, megmoccant, és a homlokára szorította az ajkait.

- Tudod, milyen érzés, amikor félsz tükörbe nézni? - kérdezte nehézkesen, lassan, mintha fájna kimondani azokat a szavakat, és így is volt. Fájt. - Milyen, amikor saját magad legnagyobb ellensége vagy, és azt kívánod, bárcsak másvalaki lennél, akinek nem kell a segítsége, hogy azzá válj, aki akarsz lenni? Mert nem az vagy, aki lenni akarsz, nem az vagy, aki lehetnél. És közben látod a saját hibáidat, az ostobaságaidat, a makacsságodat, a legnagyobb őrültségeidet, az összes borzalmat, amit elkövettél, ismered az összes hazugságot, amit kiejtettél a szádon, miközben tudod, hogy butaság, hogy el akarod rejteni. Mert magad elől nem tudod. Nincs a fejednek egyetlen apró sarka sem, a szívednek egyetlen kicsiny része sem, amit ne látnál kristálytisztán. Amit ne értenél. Tudod, milyen érzés teljesen feladni? - A csönd rátelepedett a mellkasukra, és a lány lehunyta a szemeit, mielőtt kicsordultak volna a könnyei. Nem akarta, hogy Itachi tudja, mit gondol, hogy érezze, hogy sajnálja. Attól csak rosszabb lenne neki, és bármit megtett volna, hogy ne érezze magát végre ilyen szörnyen. - Most jól vagyok, tőled jobban vagyok - szólalt meg végül újra, mikor a lány nem válaszolt neki, egészen úgy, mintha csak hallotta volna a gondolatait. - Nem akarok így érezni most, ma nem akarok így élni, talán többet soha nem akarok majd ugyanaz lenni, aki előtted voltam. Összeraktál, mint egy bonyolult kirakóst, és el sem tudod képzelni, hogy mennyire... boldoggá tesz ez az egész. Te. Mintha azt hallanám tőled minden egyes pillanatban, hogy még nem túl késő, soha nem késő. Az idő soha nem fog visszafelé peregni, és az élet, ami most még az enyém, soha nem lesz újra az. Azt hittem, nem maradt semmim, amit még elveszíthetnék, nem maradt semmim, amiért megérné talán mégis maradni, amiért megérné visszahátrálni, más megoldást keresni újra és újra, mint régen, mikor még elhittem, hogy van másik megoldás. És akkor az élet elém penderít, mintha azt mondaná, itt a megoldás, de mégsem vagy az. Csak egy lehetőség, és megint nem rajtam múlik, hogy élek-e a lehetőségeimmel, megint máson múlik, a döntéseken, amiket mások hoznak, miközben én tehetetlenül ülök, és mereven bámulom, ahogy újra és újra elveszejtenek. Egész életemben olyan pokolian egyedül voltam, Sakura - suttogta halkan, és az ujjai görcsösen megfeszültek a lány derekán.

Sakura keze rásimult a kézfejére, mintha megnyugtatni próbálná. Valóban, milyen egyedül lehetett végig. A titkolózás falak közé zárta, saját magát építette körbe a titkaival, és ez nem tett jót neki. Senkit nem engedett a közelébe. Nem akart kockáztatni. Teljesen megértette, még ha nem is értett vele egyet a módszert illetően.

- Mintha az egész életem egy hosszú séta lenne a néma éjszakában, végig az otthonomra gondolva, mintha oda tartanék, és nem vettem volna észre, hogy valahol félúton elhagytam a lelkemet. És most mégis itt vagy, és többet nem vagyok egyedül, mert ott rohansz egyre a lábnyomaimban haladva, és beszélsz, és valamikor, talán az előző kanyarnál feljött a nap, és elvakít, hogy nem látom azt az egyenes utat, ami a pokolba vezet, csak a tükörképét, ami már szinte itt él a fejemben. Félek, hogy egyszer csak lelépek az útról, és mire megszokja a szemem a fényt, addigra túl messze leszek ahhoz, hogy visszatérjek. És félek, hogy hiányozni fog a fény, amikor észreveszem, hogy megint sötétedik, jön a feketeség, és felzabálja, amit otthagyott. Mintha ott akarnék állni a tomboló tűz kellős közepén, és csak nyugton meghalni, és nem hagynám magam onnan élve kivezetni. Azt reméled, végre megtanulom a leckét, de attól tartok, nem így lesz. Nem tudok megváltozni. Akkor sem tudnék, ha akarnék. És amikor elhagysz, akkor újra minden reggel azzal fogok felkelni, hogy élek-e, vagy csak egy szellem vagyok a kötelességeim által kísértve? Ha ez eszembe jut, arra kell gondoljak, vajon lesz-e bennem elég erő ahhoz, hogy azt mondjam magamnak, vége, hogy legyen elég erő bennem ahhoz, hogy megöljem az összes emlékedet, hogy magamat soha fel nem lapozott oldalakká tegyem a fejedben? Hogy együtt éljek a gondolattal, hogy fogalmad sincs róla, ki vagyok?