Az Uchihák játéka

41. - Ha egy szerelem meghal

Itachi pontosan tudta, hogy rohamosan fogy az idejük. Mintha a csukott szemhéjára tetoválták volna a visszaszámlálót, ami a fejében kattogott.

Már csak három percük maradt, mégsem moccant, az állkapcsa Sakura vállán pihent, ahogy a fejét felé fordítva letette a lány vállára. Érezte, hogy az ujjain folynak végig a könnyei, ahogy megállíthatatlanul zokog. Sakura körmei az alkarjába vájtak, úgy szorította a kezét, hogy érezte, mindjárt teljesen elzsibbad, de tudta, hogy nem akar neki fájdalmat okozni, nem szándékos, egyszerűen csak megijedt.

Tudta, hogy egy pánikroham szélén egyensúlyozik éppen, ezért nem mert elindulni vele. Az alkarja közepén érezte a lány hevesen kalimpáló szívét, ami szinte már nem is dobogott, csak remegett, és csodálkozva kellett magától megkérdeznie, hogy egyáltalán lehetséges-e, hogy valakinek ilyen gyorsan verjen a szíve, anélkül, hogy fizikailag rosszul lenne tőle... Vagy az előző alkalommal is ilyen gyorsan dobogott, csak ő nem vette észre, mert a légzésével foglalkozott?

A légzése... Csend volt, csak a lány hangos levegővételeinek sípolása hallatszott, a halk szipogások. Nem akart megszólalni, így csak azzal próbálta jelezni, hogy lassítson, hogy ő maga is nyugodtan, mélyen lélegzett, hiába nem volt egy csöppet sem higgadt, tudta, hogy nem mutathatja meg neki, mert attól még jobban pánikba esne, de Sakura teljesen lefagyhatott, talán az sem tiszta neki, hogy a háta mögött áll, és átkarolja. Az talán jobb is, elég ha csak benne ég a tudat, mint a tábortűz, szép is, meleget is ad, de ahogy közelebb akarsz menni hozzá, fáj, felhólyagosodik a bőröd...

- Lassan - suttogta végül, és a lány felnézett rá, résnyire nyitott szemhéja alatt pislantott az arcára, aztán már újra le is csukta a szemeit.

Alighanem tudta, hogy mi minden ülhet most a tekintetében. Látta, hogy szétnyílnak a lány ajkai, és megpróbál lassabban lélegezni, de a szíve gyorsabb tempót diktált a szervezetének, így képtelen volt lassítani.

- El fogsz ájulni - mormogta figyelmeztetően, mire Sakura újra kinyitotta a szemeit, és rábámult.

A pupillája olyan tág volt, hogy csak egy vékony, zöld csík látszott az íriszéből, és még az sem tűnt egészen tisztának, bár a férfi már alapjáraton nem látott rendesen. Nem tudta meghatározni, mit lát a szemeiben, bár eléggé nyilvánvaló volt, hogy fél, rémült, és hirtelen érte a sokkhelyzet, de... bőven volt ott még más is a könnyek alatt.

Soha többé nem akarja látni ezt az arcot. Nem. Ezt nem, ezt a fájdalmat, kínt pánikot, a könyörgést, ami a szemeiben ült, a vágyat rá, hogy elmeneküljön... Soha többé. Tudta, hogyha nem kéne hozzá egyedül hagynia, most biztosan Sasuke csontjait törögetné, szép lassan, egyenként, míg meg nem tanulja, hogy kell bánni egy nővel, hogy kell bánni Sakurával... Nem mintha ő jobban értene hozzá, de mégis! Nincs benne gát az erkölcstelen, erőszakos dolgok, és a természetes tettei között? Miféle szörnyeteget hozott létre? Fájt így Sasukéra gondolnia, de ha Sakura szemeibe nézett, nem talált jobb szót rá.

Érezte, hogy Sakura keze megmoccan az övén, leheletszerű mozdulattal jelezte, hogy a mellkasához akar férni, és Itachi azonnal arrébb húzta a kezét. Aztán rájött, hogy mi nyomódik az alkarjához, és olyan gyorsan ejtette le a lány dereka mellé a kezét, hogy beleroppant a könyöke.

- Ne ijedj meg - suttogta Sakura halkan zihálva, és odaszorította a tenyerét a mellkasára, a két melle közé, aztán olyan hirtelen nyúlt a férfi chakratartalékaihoz, hogy Itachi összerezzent volna, és talán még az első pillanatban el is zárja előle, ha nem figyelmezteti, hogy legyen ideje felkészülni erre.

A lány ujjai máris hófehéren izzottak, és Itachi hagyta, hogy annyi energiát szívjon el tőle, amennyire csak szüksége van. Az utolsó pillanatban kellett visszafognia magát, hogy ne erőszakkal tukmálja rá a legutolsó chakrafoszlányt is, amit magában talált. Csak... hagyta, hogy az ő erejét használja. Neki több van, van miből adnia, és... örül neki. Igen.