Az Uchihák játéka

87. - Nem élhetsz így!

  Sakura tágra nyílt szemmel állt, és próbálta felfogni a szeme előtt villogó képeket, de túl gyorsan váltakoztak ahhoz, hogy az agya képes legyen feldolgozni. Mint egy felgyorsított videófelvétel. És a hangok... Egy sikoly, nevetés, és valaki... valakik beszéltek. Suttogás, ami szinte egybeolvadt, értelmetlen, kivehetetlen zümmögéssé, és madárcsiripelés, és erdőillat, Itachi illata. Nem tudta, hogy azért érzi, mert mellette áll, vagy mert ez is része a képeknek. Remélte, hogy az utóbbi. Hirtelen egy katana csillant fel, de már el is tűnt, nem maradt utána semmi, csak a vér rozsdás szaga, és vörös, bíborvörös, mély alvadtvér-vörös, mint Itachi sharinganjai.

Összerezzent, mikor egy villám fénye egy pillanatra elvakította, és hunyorogva figyelte az apránként lelassuló őrületet. Egy sziklán állt Itachival, a férfi fogta a kezét, és Sakura lebámult Itachi holttestére, ahogy a szakadó eső lemossa a vért és a koszt az arcáról. Magát látta, ahogy áll felette, katanával a kezében, és Sasukét bámulja, aki a sziklafalnak támaszkodva szótlanul mered rá.

Saját magát figyelte, és fájt. Fájt, mert abban a pillanatban ugyanúgy nézett ki, mint most. Sápadtabb volt, vékony volt az arca, és beesett, a bőre szürke volt, mint egy szellemé. A haja pár centivel rövidebbnek tűnt, a ruhája, az egyszerű, piros ruhája mocskos volt és szakadt. Lógott rajta. Egy halk nyögés szaladt ki a száján, ahogy a nála talán pár hónappal idősebb Sakura szemeiben csillogó tébolyra koncentrált. Úgy festett, mint egy őrült, pontosan úgy, mint a vérrel borított, sebekkel teli Sasuke, de a fiú arcáról hiányzott az a düh, ami az övét teljesen megváltoztatta. És Itachi... Lepillantott a holttestre, a nyitott, üres, üveges szemekre, a kibomlott fekete tincsekre, amiket átitatott a vér.

A következő kép alig egy percig tartott, gyors váltás volt, hirtelen, éles, és a lány érezte, hogy Itachi keze szorítja az övét, míg az a másik Sakura, az az őrült, véres arcú Sakura, Sasuke mellkasán térdel, a haját markolja, és Sasuke félig halott, feldagadt arcában alig látszik a fekete szempár.

- Még azt sem érdemled meg, hogy megöljelek - suttogta Sakura, és elengedte, a fiú feje hangosan koppant a hideg kövön.

Sakura érezte, hogy Itachi körmei belevájnak a bőrébe, és lehunyta a szemét. Érezte a szelet az arcán, a nap melegét és az éjszaka illatát. Mikor egy kis erőt érzett hozzá, hogy kinyissa a szemét, megtette.

Egy pillanatig nem látott változást. Véres volt, és vékony, aztán a tekintete a ruhájára tévedt, az egyszerű ANBU-felszerelésre, a nyakában félig leszakított zsinóron lógó maszkra, a szabadon hagyott felkarján a tetoválásra, és élesen beszívta a levegőt. Az arca üres volt és kifejezéstelen, és ez is fájt, fájt minden. A haja rövid volt, vállig érő, mint tizennégy éves korában, de a bőre visszakapta a normális színét, és a vékonysága sem az a beteges soványság volt már.

Egy sötét utcán sétált végig, és Sakura ismerte azt az utat. Tudta, hogy Itachi is, elárulta az ujjai rezzenése a kézfején, és Sakura rábámult a sötét Uchiha-birtokra, ami úgy tűnt, rendbe lett hozva.

Kivilágítatlan volt, kihalt, mint egy szellemváros, és átvágtak rajta azzal az idősebb, hidegebb Sakurával, aki egyenesen afelé a ház felé tartott, amit nemrég meglátogattak Konohában. Az ajtón belépve étel illata fogadta őket, de itt is csend volt és feketeség, és Sakura lecsatolta a karjáról a páncélként használt fémlemezt, ami hangosan csattant a földön, majd a másikat is, a maszkját letépte a nyakából, és az alkarvédői mellé dobta. Végigsétált a házon, a ruhadarabok jelezték az útját, és a lány egy pillanatra oldara sandított Itachira.

- Hol voltál? - A fagyos, merev hangtól megfagyott a vér Sakura ereiben, felpillantott, és figyelte Sasukét, ahogy elkapja a jövőbeli énje karját.