Az Uchihák játéka

1. - Várakozás

Valahol, Konohától nem messze, egy sűrű erdő mélyén, egy földalatti búvóhely hűvös, sötét szobájában régi emlékek keltek életre. Egy szőke kisfiú, egy zöld szemű kislány, egy szürke hajú férfi, hangos szavak, nevetés, egy vérvörös szempár...

Sasuke felmordult, és álmában a másik oldalára fordult. Fekete rövid tincsei arcába hullottak, hófehér bőre szinte világított a sötétben. Újra bátyjáról, szeretett klánjának gyilkosáról szóltak az álmai, miután a régi emlékek elhagyták. Semmi nem volt, ami megvédhette volna ezektől a szörnyű álomképeitől, csak két volt csapattársának halvány emléke, de mikor azok is elillantak, már csak a felvillanó sharingan, és egy sötét árny töltötte be agyának legmélyebb zugait is, és egy érzés, az egyetlen, amit még érezni tudott: a bosszú iránti csillapíthatatlan vágya.

Ónix fekete szemei lassan felnyíltak, és még halványan tükrözték valaha volt érzéseinek halvány emlékképét, aztán szép lassan azok is eltűntek és csak egy kifejezéstelen szempár maradt, amint körbenézett a szobájában.

Lassú mozdulatokkal felült az ágyában, majd felállt és meggyújtott egy gyertyát. Hunyorogva nézett bele a fellobbanó lángba, és kelletlenül vette észre hogy tenyere izzadságtól csúszós. A fal mellett álló sötét fából készült szekrény polcain kutatva, megtalálta, amit keresett. Kezébe egy apró legyező formájú medál simult. Bátyja legféltettebb kincse, amit hátrahagyott mikor aznap éjjel elhagyta a falut.

„Bolond kisöcsém! Ha meg akarsz ölni, végy semmibe, utálj, és élj gyáván... Rohanj, és ragaszkodj az élethez, és akkor talán egy nap, amikor ugyanúgy fogod látni a dolgokat, ahogy én, kövess engem."

Sasuke ujjai önkéntelenül szorították meg a tenyerében tartott medált, de szinte rögtön el is engedte azt, mikor a húsába mélyedt. Az apró kis legyező halk koppanással lehullott a földre, és a gyertya fénye végigszaladt rajta. A fiú szemei összeszűkültek. Érezte itt az idő, nem várhat tovább, különben elveszíti az előnyét vele szemben, és akkor már nem érheti utol, talán sosem. Lelkében fellángolt a tettvágy, és gerincén végigfutott a gyönyör, ha bátyja lábai előtt heverő, üres tekintetű, élettelen testére gondolt. Bosszúja nem várhatott tovább.

***

- Ez minden anyagom róla. Amikor kilépett, magával vitte az aktáját, ezeket viszont nemrég gyűjtöttem a környező falvakból és országokból. Értékes információk. Mégis, mire kellenek ezek neked? - nézett fel Pein az előtte álló férfira.

- Csak egy pár órára van szükségem rájuk - felelte az egészen halkan, és felnyalábolta az iratkupacot Pein asztaláról.

- Amíg vissza nem térek, nálad lehetnek, itt van a fejemben minden.

- Szükségtelen. - Itachi köszönetképpen a férfi felé bólintott.

Pein megfordult, és visszarakta a papírokat az asztala fiókjába.

Itachi hangtalanul eltűnt a folyosón, és meg sem állt a szobájáig. Régebben osztozott rajta Kisaméval, de miután a férfi rájött, hogy jobban kedveli, ha egyedül lehet, átköltözött Sasori megüresedett szobájába.

Leült az ágyára, és alaposan tanulmányozni kezdte a kezében tartott írással teli lapokat. Hosszú ideig ült csendben és mozdulatlanul, csupán obszidián fekete szemei jártak jobbra, balra, ahogy végigfutott a sorokon.

Arca végig érzelemmentes maradt, pedig olvasmánya nagyon is érdekes volt. Sok olyan információt tudott meg, amik eddig nem voltak a birtokában. Máris hasznosnak érezte a napokig való kutakodást Pein iratai között, míg az elmerült a kimerítő papírmunkában. Tudta, hogy a férfi nemsokára újra elhagyja a rejtekhelyet és ő még előtte beszélni akart vele. Felkapott egy ecsetet, és rövid jegyzetet készített arról a részről, ami őt érdekelte. Remélte, hogy miután beszélt Peinnel, ezeket ki tudja majd egészíteni. Ismét végighaladt az ismerős folyosón, és benyitott a férfi dolgozószobájába.

- Visszahoztam. Igencsak érdekfeszítő dolgokat tartalmaznak, ezek a papírok. Tehát, hiába szerzett új testet, Orochimaru karját, úgy néz ki, véglegesen tönkretette a Harmadik. - Itachi leült Peinnel szemben.

- Így van. Kabuto folyamatosan próbálkozik ugyan, de eddig nem járt sikerrel. Egyetlen ember van, aki segíthetne rajta, és az Tsunade a legendás sanninok egyike. Ő most Konoha Hokagéja. Mielőtt felkérték volna rá, Orochimaru megkörnyékezte azzal, hogy feltámasztja az öccsét és a szerelmét, de Tsunade elutasította.

- Valódi Hokagéhoz méltó viselkedés. Nem is értem, Orochimaru mire számított. Tehát csak ő tudná meggyógyítani, de nyilvánvaló, hogy nem fogja. Mért nem támadtuk már meg?

- Ha nem gondolkoztam volna ezen én is, most nem tudnálak követni. De, mivel jó ideje ezen rágom magam... - Pein elhallgatott, hogy összeszedje a gondolatait, majd folytatta. - Nem foglak beavatni a terveimbe. Ha eljön az ideje, érteni fogod ezt is. Egyszerűen csak várok valamire. És ha az bekövetkezik... akkor nem csak Orochimaru hatalma lesz a miénk, hanem az összes Bijuu is, és velük együtt a hatalom az egész világ felett. Ezeket a terveket képtelenség keresztülhúzni, a számításaim szerint senki nincs, aki beleavatkozhatna a dolgok menetébe. Csak a megfelelő időben kell a megfelelő helyen lennünk.

- Szóval van valamije a kígyónak, ami nekünk nagyon kell - szólalt meg halkan az Uchiha.

Pein elismerően pillantott rá.

- Csak lesz neki, Itachi. Csak lesz.

- Mért nem szerezzük meg előtte?

- Ugyan, én nem vagyok olyan ostoba, mint ő. Én nem fogom kockáztatni az életeteket, csak azért, hogy hamarabb lehessen az enyém a hatalom. Igyekszem türelmesnek lenni, mert már nincsen más dolgom, csak ülni és várni, aztán pedig lecsapni rá. Kevesebb kockázattal jár. Okosabb húzás. Ha lenne annyi esze, mint nekem, akkor képes lenne várni. De nem, ő esztelenül csak arra koncentrál, ami kell neki, és azonnal meg is szerzi azt, mihelyst lehetősége nyílik rá. Olyan, mint az öcséd.

Itachi pillantása elárulta, hogy nem akar erről beszélni.

- Tehát várunk.

Pein bólintott, majd felállt és kisétált a szobából, magára hagyva a töprengő Uchihát.

„ Még mindig csak várok. Mennyi időt adjak még neki, hogy erősebb lehessen nálam? Mennyi idő kell mégis, ostoba kisöcsém? Szégyen volna, ha nem te ölnél meg, a saját kezeddel, és nem a te arcod nézne le rám életem utolsó perceiben, mert az azt jelentené, hogy elbuktam. Hogy minden tettem fölösleges volt. Céltalan."