Az Uchihák játéka

47. - Rohanó reggelek

Sakura nem sokáig bírt megülni a szinte már őrjítően a fülébe zúgó csöndben, a félhomályban. Pár perc után felállt, és meggyújtotta a gyertyát, aztán ivott egy korty vizet, mielőtt visszaült volna a székre, és újra végigfeküdt volna az asztallapon, karjait a feje alá hajlítva.

- Mióta vagy az Akatsukival? - kérdezte végül halkan, miután egy végtelennek tűnő percig Itachi mozdulatlan alakjára meredt, ahogy még mindig háttal neki kibámult az ablakon, mintha a kinti táj roppantul érdekelné.

A férfi most felrezzent a hangjára, és átpillantott a válla fölött a kíváncsian rászegeződő szempárra. A gyertya imbolygó lángja egészen megváltoztatta Sakura vonásait, és egy pillanatig őt nézte, amíg elmerengett a kérdésen.

- Több mint tíz éve - felelte végül, és megfordult, széles hátát nekivetette az ablakkeretnek. - Lassan tizenegy - tette hozzá egy rövid töprengés után, és Sakura mintha egy pillanatra elfelejtett volna levegőt venni.

- Olyan régóta? - csodálkozott el a lány, mire Itachi megvonta a vállát, és zsebre dugta a kezeit.

- Igen - válaszolta egykedvűen. - Miért?

- És Peinnel ti... barátok vagytok? - kérdezte kíváncsian a lány, ügyet sem vetve Itachi kérdésére, míg felegyenesedett a székén, és a férfi ráncba szaladó homlokát figyelte.

- Nem mondanám barátságnak. Inkább... kölcsönös tisztelet. Mint egy szerződés.

- Szerződés? - döbbent meg Sakura. - Mint egy alku? - kérdezte, de úgy tűnt, nem vár választ, mert rögtön folytatta is. - És Kisame? Kisame a barátod? - Deidarára teljesen feleslegesnek látszott rákérdezni, így a lány minden habozás nélkül át is ugrotta a szőkét.

- Kisame a társam - felelte kimérten a férfi, és összefonta a karjait a mellkasa előtt. - De miért érdekel ez ennyire?

- Csak kíváncsi vagyok - sütötte le hirtelen a szemeit Sakura, és visszavonulót fújt. Zavartan rámeredt a feketére lakkozott körmeire, és hirtelen felcsillant a szeme. - Nahát, teljesen lekopott már! - mondta hirtelen, alig leplezett örömujjongással a hangjában, aztán ijedten felpislantott Itachira, mint aki rájött, hogy hibát követett el, és a férfi, hogy megerősítse ebben a hitében lassan bólogatni kezdett.

- Újra kell fesd - mormolta, míg rámeredt a lány körmeire, aminek már csak a tövében látszott a lakkozás.

- Nem lehetne, hogy csak behúzom a köpeny ujjába a kézfejem? - kérdezte reménykedve, a könyörgő gyermek hangsúlyával Sakura.

- Nem.

- De hát úgyis akkora, hogy vidáman elsátorozhatnék benne! - méltatlankodott a lány.

- Hozom a körömlakkot - felelte ellentmondást nem tűrően Itachi, és egy halk sóhajjal eltűnt a fürdőben. - Makacs kis... - mormolta az orra alá, némiképp bosszúsan, de Sakura már nem hallott belőle többet, mert a férfi a hátizsákkal zörgött, aztán egy pillanat múlva újra felbukkant, de hozta az egész táskát, nem csak a körömlakkos üveget.

A lány a szemeit forgatva hátradőlt a székén, míg Itachi mellélépett, és kipakolt pár ruhadarabot az asztalra, hogy hozzáférjen a hátizsák alján meglapuló apró tárgyakhoz, köztük a körömlakkhoz is.

- Ó, várj! - sikkantott fel hirtelen Sakura, és kikapta a táskát a megrökönyödött férfi kezéből, majd hirtelen elpirulva mentegetőzni kezdett. - Ebben van minden ruhám - motyogta, és felpislogott Itachira, aki még mindig értetlenül, jobb szemöldökét felhúzva meredt rá, mint akinek fogalma sincsen, hogy hová akar kilyukadni a másik. - Minden - ismételte meg hangsúlyosan Sakura, mire a férfi szemében felismerés csillant.