82. - Köszönöm

1.8K 57 0
                                    

  Nem kellett hozzá egy másodperc sem. A düh olyan hirtelen és hevesen csapott fel benne, hogy máskor talán megijedt volna ettől, de most nem. Most csak arra volt képes figyelni, hogy Sakura reszket, és szinte érezte a félelmet, ami körbefonta.

A chakrája teljes egésze fellobbant, Sasuke hátratántorodott tőle, mintha megremegett volna a talpa alatt a föld. Mikor újra egyenesen állt, és felpillantott a mangekyou sharinganba bámult. Minden, amit látott, az az volt, hogy pillanatokan belül kettétépik. A közömbös, hideg arc, amit ismert, nem volt többé.

Tudta, hogy most kéne tennie valamit, megmozdulnia, amíg nem késő. Ismerte azt a pillantást, azt az erőteljes chakramoccanást, amit érzett. Tsukoyomi...

A sharinganja aktív volt ugyan, de nem volt képes a támadás ellen védekezni nélküle. Érezte, hogy végre megmozdul a chakrája, lassan, túl lassan, de legalább reagált valahogyan. Túl későn.

Mire feleszmélt, egy fekete-fehér világban találta magát, fájdalmasan megfeszülve egy jéghideg kereszten. Halk nyögés szaladt ki az ajkai közül, nem tudta visszatartani, akárhogyan is próbálta. A tenyerébe fúródó szögek kínja frissen száguldott át a testén, mintha abban a pillanatban fejezték volna be rajta a munkát.

Lehunyta a szemeit, beletörődőn felsóhajtott. Hát ez lesz a büntetése azért, amit Sakurával tett. Hajlandó volt vállalni, hiszen maga is tudta, hogy megérdemli. Az egyetlen, ami ellen minden sejtje sikítva tiltakozott a kínzója kiléte volt. Itachi. A bátyja, aki tizenegy éves kora óta könnyedén, mindenféle visszakozás vagy ellenérzés nélkül gyilkolt. Öreget, nőt, gyereket.... Nem számított neki sohasem. Itachi, aki önszántából ment és kiirtotta a családját, aki életben hagyta őt, hogy szenvedjen. Itachi, aki tíz éve bűnözőkkel él, pénzért gyilkol, kínoz és olyan emberekre vadászik, akik elvállalták az egész életük tönkretételét, hogy megvédjenek másokat, hagyják magukba zárni a pusztító erőket, emberi tárolóvá degradálva magukat... Mint Naruto.

Kinyitotta a szemeit, és felpillantott Itachira, aki mozdulatlanul állt előtte, komoran fürkészte az arcát. Egy pillanatra a szívébe hasított mindaz az értetlenség, fájdalom, csalódottság és gyász, amit akkor érzett, felcsapott benne a gyűlölet és a harag.

- Mire vársz? - kérdezte gúnyosan, szinte nevetve, észre sem vette, hogy a bátyja megrezzen a hangjától, attól a megvető hangtól. - Miért nem teszed meg újra és újra, ahogy eddig megtetted? Itt a tökéletes alkalom, hogy megint bebizonyítsd, mennyire élvezed a szenvedésemet figyelni, Itachi. Mégis mi tart vissza?

A férfi nem válaszolt, a tekintete Sasukééba fúródott. Hogyan kezdhetne neki? Fogalma sem volt, mégis bele kellett vágnia. Meg kell értetnie ezzel a kis ostobával, hogy hisztis gyerekként csapkod, provokál és uszít, mintha az lenne az élete legfőbb célja, hogy mindent tönkretegyen maga körül...

- Figyelj rám, kölyök, csak egyszer ebben az életben... - szólalt meg végül halkan, a hangja egy fáradt sóhajba veszett. - Sakura...

- Sakura. - Sasuke felnevetett, az izmai megfeszültek tőle, és a fájdalom egy pillanatra felcsapott a tenyerében, megrándult tőle, mintha korbáccsal csaptak volna végig rajta. - Elvettél tőlem mindent. A családomat, a jövőm, még az életem is. És minden, amit mondani tudsz nekem, az Sakura.

- Fogd be a szád! - A türelmetlen kiáltásra Sasuke szempillái megrebbentek, de a mosolya nem enyészett el. - Hallgass végre. Fogalmad sincs a fontossági sorrend mibenlétéről, nem igaz? Mi a fontosabb, te megveszekedett idióta, a jövőd, vagy a múltad? Számít az neked, ha arról beszélek, aminek már régen vége? Nem. Az számít, ami most van. És ami most van, az Sakura.

Az Uchihák játékaTahanan ng mga kuwento. Tumuklas ngayon