Az Uchihák játéka

29. - Ítéletek

Sakura kicsit félve nézett vissza Itachira, aki tűnődő pillantással méregette. Egyáltalán nem tetszett neki az a tekintet, egyszerűen zavarba hozta. Mintha kiállították volna a reflektorfénybe, és egy egész falunyi ember meredt volna rá. Egyszerre volt nyomasztó, mégis megnyugtató. Nem értette. Nem értett már semmit sem, de valami azt súgta neki, hogy addig a jó, amíg nem érti ennek a pillantásnak az okát.

- Még mindig véres az állad - motyogta halkan, hogy végre megtörje a kínos pillanatot.

- Igen - felelte szinte suttogva Itachi, mire Sakura zavartan elmosolyodott.

- Ülj le az ágyra, megnézlek - mondta a lány, mire Itachi szeme megrebbent, majd a férfi egy halk sóhajjal elnézett a válla fölött, és megrázta a fejét.

- Ez csak egy kis vér. Nincs semmi bajom.

- Ha agyon akarjátok verni egymást Kisaméval, hát áldásom rá - mosolygott Sakura. - A szemeid miatt szeretnélek megvizsgálni. Fel kell mérnem az állapotodat, hogy meg tudjam határozni, milyen tempóban haladhatok a gyógyításoddal.

Itachi lehunyta a szemét, és felsóhajtott. Ha a lány elég alaposan kutat, akkor rátalálhat olyasmire, amihez semmi köze, és azt nagyon nem akarta. Ha rájön, hogy haldoklik, és eljár a szája, akkor az egész tervének lőttek, és akkor hiábavaló volt minden.

- Nem akarom, hogy vizsgálgass. Csak csináld, amit kell.

- Itachi - sóhajtott fel a lány. - Lehet, hogy nem egészen világos most a kettőnk helyzete, de ha szeretnéd, szívesen rávilágítok a dolgokra. Pein megbízott azzal téged, hogy vigyázz rám, engem pedig azzal, hogy gyógyítsalak meg. Akkor is a betegem vagy, ha egyáltalán nem tűnsz annak. És ha már itt tartunk, úgy tudom, hamarosan indulunk, szóval, kérlek, ne húzzuk az időt.

- Gyönyörű helyzetelemzés volt, de valamit elfelejtettél - biccentett kissé gúnyosan a férfi.

- Igen? - kérdezett vissza ugyanabban a hangnemben Sakura.
- Igen - felelte Itachi. - Ahogyan voltál szíves megmagyarázni: Pein kért erre, nem én. Miért vársz tőlem bárminemű együttműködést?

Sakura szemöldöke a magasba szaladt, ahogy értetlenül nézett fel Itachira. Fogalma sem volt, hogy mi lelte ilyen hirtelen. Egy halk sóhajjal közelebb lépett a férfihoz, és vonakodva belekezdett abba, ami már egy ideje nyomta a szívét.

- Nézd, Itachi, ez a helyzet nem csak neked, nekem is rettenetesen kényelmetlen és kellemetlen. Mindkettőnknek az. Megértem, hogy talán nem vagy a dolgok magaslatán, és nem is csodálom. A nyakadba szakadt egy fiatal, makacs lány, és csak gondot okoz neked. De képzeld, nem te vagy az egyetlen, akit ez kényesen érint. Mit gondolsz milyen érzés, mikor reggel arra kell ébrednem, hogy téged kereslek magam mellett? Téged!? Érted ezt? - kérdezte zaklatottan Sakura, és a hajába túrt. - Nem tudom, hogy más hogyan reagálna, talán csak én vagyok kiakadva ezen, de... még két hete sem hagytam el az otthonomat Orochimaru oldalán, azzal az elhatározással, hogy megvédem a falut, bármibe kerüljön. Nos, ehhez képest, az Akatsukinál kötöttem ki, az orvosod vagyok, és a kettő között darabokra törtek. Nem panaszkodom, bár előtted teljesen világos, hogy mennyire tönkretett ez, de azt hiszem meg kellett történnie, hogy megértsem végre, hogy nem egy tündérmesében élek. Bár legszívesebben elfelejteném az egészet, és túllépnék rajta, de mint látod, a testem nem engedi, és ezekkel a rohamokkal próbálja... felszínre hozni, hogy ne fojthassam el magamban. De nem akarok a terhedre lenni, és biztos vagyok benne, hogy neked sem az a leghőbb vágyad, hogy keresztbe tegyél nekem. Én nem akadályozlak meg abban, hogy eleget tegyél a kötelességeidnek, ha már elvállaltad ezeket, azt se bánom, ha egész nap úgy lesel, mint egy hároméves, hiperaktív kölyköt, akit két percre nem mernél magára hagyni, de hálás lennék, ha te is segítenél nekem. Legalább egy kicsit. Bár egyáltalán nem akarom, de kénytelen vagyok hozzád igazodni, és kifejezetten örülnék neki, ha megpróbálnál te is alkalmazkodni hozzám, mert másképp nem fog menni. Nemhogy egy hét alatt, két nap alatt megőrjítjük egymást, és nekem most erre van a legkevésbé szükségem.

- Szóval - összegezte röviden Itachi -, inkább az összeférhetetlenségünkre hivatkozol, minthogy néha inkább becsukd a szádat, ahelyett, hogy kimondanád a legszemtelenebb dolgokat, olyan hangnemben, amit senki nem enged meg magának velem szemben?

- Nem akarom magam semmivel sem mentegetni - ingatta a fejét lassan, elgondolkozva a lány. - Hozzászoktál, hogy félnek tőled, gondolom, nem véletlenül. Nekem is feltűnt, hogy nem vagy az a felhőtlenül vidám típus, csak... haragszom rád - mondta lassan, összeráncolt homlokkal, mikor végre rájött, mi zavarja. - Rád is haragszom - helyesbített gyorsan. - Sasuke miatt - tette hozzá magyarázatképp, mikor a tekintete összeakadt férfi kérdő pillantásával.

- Nem rám kéne dühösnek lenned.

- Te ajánlottad fel magad villámhárítónak - vonta meg a vállát Sakura, az Akatsuki menedékháza mellett történt edzésre gondolva. - De nem vagyunk összeférhetetlenek, és ezt te is pontosan tudod, éppúgy, mint én. Tegnap... a tegnap este is bizonyíték erre, és... azt hiszem, ha hajlandó lennél megpróbálkozni a hozzám való alkalmazkodással, akkor megkönnyíthetnéd mindkettőnk dolgát, amíg szükséges a jelenlétem.

- És ha egyáltalán nem akarom megkönnyíteni a dolgodat? - kérdezte halkan Itachi, és felnézett a lányra, aki annyira meghökkent ettől a kérdéstől, hogy résnyire nyílt ajkai közül nem jött hang, bár mondani akart valamit.

Egyáltalán nem értette ezt a kérdést. A vakság küszöbén, ki a fene ne akarná, hogy meggyógyítsák? Itachi szemeiben felvillant valami, majd a férfi leült az ágyra, és könyökét a térdére támasztva levette a nyakából a kék törölközőt, hogy Sakura hozzáférhessen, majd meztelen hátát a hideg falnak támasztotta.

- Tessék. Legyen, ahogy akarod.

A lány úgy érezte, mintha valaki a nyakába ült volna, érezte, hogy a vállára nehezedik az a súly, amitől akaratlanul is eszébe jutott, hogy milyen pokolian személyes dolog a gyógyítás, és hogy néha mennyire nehéz szanitécnek lenni... Mint például most. Mint például akkor, mikor Itachi Uchiha teljesen ellazultan, egy ágyon, jóformán fekve, és félmeztelenül teljesen rábízza magát. Hátborzongató érzés. A hatalom, a felelősség, és a kettő elegyéből adódó görcsös szorítás a mellkasában, és a gyomrában... egyszerre elképesztő, és kétségbeejtő. Olyan érzés, amit legszívesebben örökre megőrizne, vagy amitől haladéktalanul megszabadulna az ember. És nem olyan, amibe belekóstolna egy rövid időre, és utána hajlandó lenne elhajítani, mint egy használt papírtörlőt.

Egy pillanatig még a szoba közepén álldogált ezen töprengve, aztán lassan, nehézkesen az ágy mellé lépett, de egy hirtelen ötlettől vezérelve nem a férfi mellé ült le, hanem térdre ereszkedett előtte, hogy úgy vizsgálja meg. Tudta, hogy Itachi bizalmatlan vele szemben, amit nem is csodált, hiszen alig ismerte, és így megértette mekkora erőfeszítés rejtőzhet a kifejezéstelen álarc, és a rezzenéstelen póz mögött. Úgy érezte, ha már a férfi hajlandó ezt megtenni, neki is viszonoznia kell valamivel. Az, hogy előtte térdelt, ugyan megalázó helyzetnek tűnt volna egy olyan ember szemében, aki hirtelen benyit, de tudta, hogy Itachi nem fogja félreérteni. A rögös kezdet ellenére is hamar egymásra hangolódtak. Sakura bizonyos vonásokat vélt felfedezni, amit Sasukénak köszönhetően pontosan ismert már, és bár tudta, hogy Itachi más, ezekre a hasonlóságokra támaszkodva valahogy szót értett vele, míg a férfinak könnyebb dolga volt, hiszen Sakura szeme mindent elárult, csupán az nehezítette meg a lány érzelmeinek felismerését, hogy nem ismert belőlük túl sokat. A düh, a fájdalom és az önmarcangolás édestestvérekként köszöntek rá Sakura smaragdjaiból, de a többi érzelmet szinte képtelen volt elválasztani, vagy felismerni, és ez egyenesen bizonytalanná tette, amit viszont neveltetésének köszönhetően kifogástalanul elrejthetett közönyös arca mögé.

Egy végtelenül hosszúnak tűnő percig csönd volt, míg egymást figyelték, mintha Sakura a férfi engedélyére várt volna, aztán Itachi halk, kicsit rekedt hangja belehasított a szoba csöndjébe.

- A vérnek semmi köze a szememhez. - Mikor a lány kérdőn felvonta a szemöldökét, folytatta. - A tüdőmmel van baj.

A következő pillanatban a lány tenyere a mellkasára simult, és Itachi érezte, ahogy a mellizmai összerándulnak a váratlan érintéstől. Mereven bámulta a lány komor arcát alig pár centire az övétől, ahogy a tenyerébe sűríti a chakráját, de Sakura szándékosan inkább a kezét nézte a férfi mellkasán. Itachi érezte, ahogy a meleg chakra áthatol a bőrén, majd a lány útjára indítja a tüdeje felé, és lassan eléri azt. Nem járt fájdalommal, sőt, tulajdonképpen még kellemesnek is lehetett volna mondani, ha Itachi arra gondolt, hogy mióta nem érzett melegséget a szíve tájékán. Olyan érzés volt, mintha feltárták volna a mellkasát, és közvetlenül a belső szerveit érte volna a napsütés.

Lehunyta a szemét, és igyekezett ellazulni, és nem árgus szemekkel lesni, hogy mit kezd vele a lány. Mikor a chakra a tüdejébe szivárgott, azonnal megérezte, hogy Sakura, bár döbbenten felszisszent attól, amit talált, azonnal enyhíti a sajgó fájdalmat a mellkasában, és nemsokára már sokkal könnyebben lélegzett.

- Ez... - dadogta döbbenten, kiszáradt ajkakkal a lány, és úgy nézett fel rá, mintha az imént kérte volna meg a kezét.

Itachi csak bólintott, mire Sakura szája egy vonallá préselődött össze. A férfi hallotta, hogy nehezebben veszi a levegőt, mintha csak átvette volna a fájdalmát.

- A tüneteket akarom hallani - suttogta a lány. - Mióta, mik és milyen erősségűek.

- Láz, mellkasi fájdalom, köhögési rohamok, két hónapja vérrel együtt.

- Hátfájás, fáradtság?

- Nincs.

- De napok óta nem eszel rendesen - motyogta Sakura, szinte csak magának, és megrázta a fejét. - Észre kellett volna vennem. Tudtad, hogy... beteg vagy? - nézett föl Itachira.

- Igen - felelte a férfi, és megvonta a vállát.

- És azt tudod, hogy milyen betegségben szenvedsz, Itachi? - kérdezte a lány, és a hangjában bujkáló kissé hisztérikus árnyalatra a férfi is felfigyelt.

- Reiki tudja, de soha nem kérdeztem. Nem is...

- Végső stádiumú tuberkolózis - vágott a szavába keményen, és dühösen Sakura, rá se hederítve, hogy a férfi nem is akarja tudni, hogy beteg. - Körülbelül másfél hónap múlva belehalhatsz. Más szerveid nem sérültek, de ez a tuberkolózis egy lappangó fajtája, amit a háború alatt fejlesztettek ki, és vetettek be, a békekötés idején, amit a nagyobb hatalmak ránk erőltettek... A Föld országának nindzsái viszont nem voltak hajlandóak leállni, és úgy gondolták ez a betegség lesz a legmegfelelőbb eszköz, hogy bosszút álljanak a háborúban elszenvedett sérelmeikért, de gondolom, ezt tudod. Azok, akik elkapták, többségükben már nem élnek, úgy látszik a szervezeted kicsit ellenállóbb lehetett, még mikor képes volt küzdeni ellene. A baktérium közel... tizenkilenc éve lehet jelen a testedben. Nem gondolod, hogy tudnom kellett volna erről? - csattant fel hirtelen a lány, és úgy szikrázott a szeme, hogy a férfi biztosra vette, előbb fojtja meg, minthogy belehaljon a tuberkolózisba. - Ha előbb szólsz... azonnal el kell kezdenünk a kezelést, különben neked befellegzett. Én még nem találkoztam ilyen esettel... - Sakura felállt és járkálni kezdett a szobában, miközben magának motyogott, és az ujjai a pólója nyakrészét babrálták. - Tsunade-sama viszont ismeri ezt a betegséget, biztosan vannak feljegyzései, tanácsai... gyógyszerek. Igen, rifampin, vagy izoniazid... és a chakrás kezelés, természetesen. - Itachi szemöldöke a magasba szaladt, ahogy figyelte Sakura cikázását. - Heti két alkalom, vagy három és az állapot stabilizálható, szinten tartható, úgy... két hét múlva, ha minden rendben megy. Ezen a héten napi két kezelés, egyre magasabb gyógyszeradag... aztán két hónap múlva már elég lesz a rifampin... talán az lesz a megfelelő...

- Hé, hé - mondta higgadtan Itachi, aki még mindig ugyanúgy ült, ugyanolyan rezzenéstelen arccal az ágyon. - Nyugalom. Nem emlékszem, hogy kértem volna kezelést.

Sakura megtorpant, és ránézett.

- Hát nem érted, amit beszélek? Meg fogsz halni, te istenverte hülye! - kiáltott fel, és a következő pillanatban a fejéhez kapott, míg a férfi arca megrándult a legkevésbé tiszteletteljes megszólítástól, amivel valaha illették. - Nem érdekel, hogy kérsz, vagy sem, a kezelést akkor is megkapod, ha a torkodon kell letuszkolnom az összes tablettát, és gyógyszert, ami a világon van!

A férfi szótlanul próbálta lenyelni a békát, miszerint „istenverte hülye" volna, mert semmi kedve nem volt végigszenvedni még egy női hisztérikus rohamot a nap folyamán. Mikor végre, nagy nehezen túltette magát a megnevezésen, a vállával ellökte magát a faltól, és az indulatosan rámeredő Sakurát figyelve rendesen felült.

- Nem inkább az lenne a dolgod, hogy hagyj meghalni? - kérdezte, és félrebillentette a fejét, szinte előre élvezve a hite szerint lányból kihozott zavart, hebegő választ, de az nem jött.

- A betegem vagy. Ha hagylak meghalni, Pein megöl - felelte határozottan Sakura, és a férfi még el is hitte volna, hogy igazat mond, ha a mondat végén nem rándul meg az arca.

- Nem, nem ez az oka... - mondta a lányt fürkészve, töprengő arccal Itachi. - Lehet, hogy ez is közrejátszik, de ne próbálj átvágni, mert nem fog menni. A valódi okot akarom hallani.

Sakura felsóhajtott, tudta, úgysem szabadul. A végén még bezárja, vagy megkínozza, hogy megtudja az igazi okát annak, hogy ilyen kétségbeesetten életben akarja tartani. De az az ok...

A lány lerogyott a másik ágyra, szembe a férfival, és lehajtotta a fejét.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar... - motyogta magának, és a tenyerével az arccsontját dörzsölve a szőnyegre meredt.

- Miről beszélsz?

- Ha csak másfél hónapod lenne hátra, az mit jelentene neked, Itachi? - kérdezte, és felnézett a férfira.

A szemei tele voltak fájdalommal. A férfi egy pillanatra belegondolt a helyzetbe, ami nem is volt olyan nehéz számára, hiszen Reiki három hetet jósolt neki. Ami egyből beugrott neki az... Sasuke. Meglepetten dőlt hátra.

- Időt akarsz nyerni Sasukénak - mondta halkan, és a hangjában Sakura egy árnyalatnyi csodálkozást vélt felfedezni. Mikor a lány bólintott, érezte, hogy a férfi szeméből sütő gúny, szinte perzseli a bőrét. - Istenem, ostobább vagy, mint hittem - sóhajtotta Itachi, és nehézkes mozdulattal hátrasimította a haját egészen a tarkójáig, ahol megállt a keze. - Azok után, amit veled művelt te még meg akarod menteni. A kitartás szép tulajdonság, Sakura, de attól tartok, ez még nekem is túl sok - vallotta be a férfi, és a keze visszahanyatlott az ölébe.

- Én még hiszek benne - felelte halkan Sakura. - Nem kéne halogatnom az összecsapásotokat, de... ezt diktálja a szívem, Itachi. Ha mást tennék, ha hagynám, akkor az nem én lennék. Egyszerűen csak... muszáj hinnem benne, hogy még van esély arra, hogy jobb emberré váljon. Muszáj. Ha feladnám, én... beleroppannék.

A férfi lassan, elgondolkozva bólintott.

- Igen, ez talán érthető, bár egyáltalán nem logikus. Okosnak pedig végképp nem mondanám. Ragaszkodsz hozzá, mert ragaszkodsz az eddigi életedhez, és annak szerves része volt ő is. Valahol... elfogadható indok - biccentett, helyeselve a saját szavait, majd újra felsóhajtott. - Ha a cél nem is túl elmés, a kivitelezése ügyes. Túl érzelmes vagy, nem igaz?

- Ő ösztönlény, hangulatember. Valamelyikünknek muszáj a szívére hallgatnia, különben mindketten végleg elvesztünk.

- Ez úgy hangzik, mintha már elfogadtad volna, hogy ti ketten...

- Eszedbe se jusson, Itachi Uchiha. Nem szerepel a terveim között semmilyen házasság. Már nem - rázta meg a fejét Sakura.

- Akkor mégis mihez akarsz kezdeni most? - kérdezte a férfi.

- Fogalmam sincs - felelte egy szaggatott sóhajjal Sakura. - Csak annyit tudok, hogy meggyógyítalak, és hazamegyek. Aztán talán megkeresem a hülye öcsédet, és a vállamra dobom, hogy hazacipeljem. Konohában a helye, és azt hiszem, ezzel félig-meddig tisztában is van, bár ebben nem vagyok biztos. Egy valamit viszont biztosan tudok. Hogy neked beszélned kell a barátnőddel.

- Nem a barátnőm - horkant fel Itachi. - Ő csak... egy nő, aki ragaszkodik hozzám. Nem igazán tudok mit kezdeni ezzel a hűséggel, de mivel nem zavar, valahogy így maradtunk. Sakura, ő egy prostituált. Mégis, hogy gondolhatsz rá, hogy...

- Hogy volna nő, aki érdemes lenne arra, hogy egyáltalán ránézzen a nagy Itachi Uchihára? - szakította félbe egy gúnyos mosollyal a lány. - Fogalmam sincs, egyáltalán, hogyan fordulhatott meg a fejemben ilyesmi.

- Tessék, már megint kezded - sóhajtott fel a férfi, és felállt. - Mindegy, igazad van. - Sakura meglepetten pislogott. - El kellett volna mondanom neki. Talán csak meg akartam magam kímélni a fölösleges macerától. De ha már ennyire ragaszkodik hozzám, hát megérdemli, hogy egyenes legyek vele szemben. - Itachi arca hirtelen megrándult, és lenézett a még mindig az ágyon ücsörgő csodálkozva, jóformán már tátott szájjal őt bámuló Sakurára. - Egek... pokolian rossz hatással vagy rám - morogta elégedetlenül. - A hétvégére kész erénycsősz leszek... - motyogta, és kisétált a szobából, így már csak a folyosón érte utol a lány hangos kacagása.

Itachi megtorpant a folyosó közepén, és egy hajszálnyit a hang felé fordította a fejét. Megnevetette. Tegnap este az ölében sírt, ma már nevet...

„Nagy falat lesz neked ez a kislány, Sasuke. Sokkal erősebb, mint te. Legalábbis... lelkileg biztosan. Nem fogod tudni megtörni. Az a makacs csillogás a szemében ott lesz, még az utolsó pillanatában is, mikor a halállal száll szembe. Mert az utolsó leheletéig küzdeni fog. Bámulatos."

A férfi egy csöppet megrázta a fejét, hogy elhessegesse a gondolatait, és Sakura nevetése által kísért halk léptekkel egyenesen Reiki szobája felé indult. Mindent tisztázni fog, igen. Még akkor is, ha legszívesebben...

Itachi olyan hirtelen csapta rá elszabadult gondolataira a fejében lévő erős csapóajtót, hogy az félbevágta az utolsó gondolatmenetét, így az a kicsi, de rémesen sokat mondó, és kicsit ijesztő foszlány befejezetlenül, kettétépve a levegőben lebegve ott rekedt valahol az elméje perifériáján, arra várva, vajon mikor fogják befejezni...