Az Uchihák játéka

114. - Béke

Kisame tekintete akaratlanul is újra meg újra visszavándorolt Pein arcára, amikor éppen tétlenül várt Sakura következő utasítására.

Nem emlékezett rá, hogy bármikor is látta volna ilyen nyíltnak a férfit és ez nagyon zavarta. Fogalma sem volt róla, mi ültette ezt a szinte szorongóan nyomasztó érzést a gyomrába, de egyáltalán nem tetszett neki. Az elmúlt egy órában olyan dolgokról hallott, amikről még soha ezelőtt. Ha belegondolt, hogy Pein olyan témákat érint egy lánnyal szemben, akit pár hete ismer, mikor velük, akik többé-kevésbé egy évtizede vele vannak és mellette harcolnak az eszméiért...

Mi teszi ezt a bizalmat, ezt a nyíltságot, mikor még előttük is tartja a száját? Ilyen, amikor Konannel van? Vele megbeszéli ezeket? Tudta, hogy gyerekkoruk óta ismerik egymást, de nem ismerte soha az egész történetet. Mondjuk, abban teljesen biztos volt, hogy most sem a teljes igazságot hallotta, de nem is reménykedett benne, hogy így lesz. Őszintén szólva, a múlt gondjai a múltba tartoztak, akkor is, ha segíthettek volna megérteni a jelenlegi Peint, aki most Sakura elmélyülten dolgozó kezét bámulta Itachi tüdején.

Beszélt a háborúról, teljesen elmerült az összes borzalmában, amilyen szemléletesen csak tudott, és ez ismerős terep volt Kisame számára, így hát megnyugodott valamennyire. Ezt a Peint ismerte. A szavakkal manipuláló Peint, aki úgy körbecsavarja a szavaival az embert, hogy alig talál belőle kiutat. A tekintete Sakurára siklott, aki néha fel-felpillantva a férfira, a helyzethez képest nyugodtan csinálta a dolgát. Kisame figyelte, ahogy a lány zöld chakrája begyógyítja a jó két centiméternyi lukat Itachi tüdején, míg arra gondolt, hogy Sakura nem látta a háborút. Valahogy örült neki, ha a zöld szemekbe nézett, mert tudta, hogy nem sokáig maradnának ilyen tiszták, ha látták volna mindazt, amit ő látott, és ez így volt helyes.

Pein mesélt az Akatsuki alapításáról, ami őt annyira nem érdekelte és tudta, hogy Itachi ismeri a történetet, de mégis odafigyelt, mert követni akarta a szavakat; Pein manipuláló, beszédes szavait, amik képesek voltak sok árnyalatnyi fontos jelentést adni a mondandójának. Elmondta még azt is, ki mikor csatlakozott és hogyan, Sakura pedig kíváncsian pislogott rá két bemetszés között. Úgy tűnt, ez már jobban érdekli, mint Pein élettörténete, bár arra is alaposan odafigyelt, de most Kisame szinte látta, ahogy a fejében elraktározza a szavakat. Mikor Kakuzuról és Hidanről mesélt, a lány figyelme szinte érezhetően megsokszorozódott; a keze egy percig mozdulatlanul pihent Itachi karján, mielőtt észbe kapott és Kisaméra sandítva folytatta volna.

Lassanként úgy tűnt, elérnek a beszélgetés, illetve Pein monológjának végcéljához; az Akatsuki céljaihoz, mert a férfi a világról és a működéséről kezdett beszélni, a hangja olyan magabiztos volt, mintha csak ő teremtett volna mindent és ezért értene is mindent; Sakurának nem tetszett az a hangsúly, de türelmesen hallgatott, és igyekezett mindent megjegyezni, ahogyan Kisame is.

- Ez a világ egy gyötrelmes és kegyetlen világ, tátongó, véres sebekkel az oldalán, amit mindenki ignorálni látszik, mintha csak láthatatlan volna, vagy az emberek szemeit homályosítaná el a mindennapok hályoga. Nem akarják észrevenni, meglátni a nyilvánvalót, nem akarnak törődni az élet borzalmaival, vagy a világ gondjaival, mert önzők, és egyedül a saját problémáikra koncentrálnak. Azt hiszik, ha nem figyelnek oda, elmúlik magától minden, majd valaki más megoldja, valaki, akinek több köze van hozzá, valaki, aki jobban ért hozzá, és nem veszik észre, hogy mások is pontosan ugyanúgy cselekednek, mint ők; nincsen ember, aki készakarva a gondok útjába állna. Hagyják, hogy az önzésük teret engedjen mások kapzsiságának és hataloméhségének. Az embereknek szükségük van valakire, aki tereli őket, mint a birkákat, mert az elméjük nem terjed tovább az egyszerű, hétköznapi gondolatoknál, mint hogy mennyibe kerül a tojás tucatja, vagy hogy mikor adódik lehetőség egy kis szórakozásra. Megalkották a saját világjaikat mindannyiunk világán belül, és elutasítják, hogy kívülre nézzenek, a saját falaikon kívülre, mert kényelmesek és felelőtlenek. Napról napra élve nem törődnek a nagyobb bajokkal, halogatják a megoldást, egymásra tolják a felelősséget és megpróbálnak minél távolabb maradni. Szemlélők akarnak lenni csupán, és nem olyanok, akik tesznek is a saját általános jólétükért, hiszen hosszútávon ez a lényege az egésznek, de bezárkóznak és úgy tesznek, mintha nem is hallanák a józan ész hangjait, így hát azok lassan zsibbadt némasággá tompulnak a szívükben. A végén pedig senki nem tesz semmit, a világ a vesztébe rohan, acsarkodik, kizsákmányol és viszályokat szít, az örökkévalóságig csak körbe-körbe zakatolva a gyűlölet kerekében, míg végül nem lesz más, csak egy rothadó szemétdomb, ahol az utolsó csontokon kutyákkal marakodnak majd, lealjasítva az egész emberiséget.