Az Uchihák játéka

30. - Keletről Nyugatra

Shikamaru ugyanúgy ébredt, ahogyan minden reggel. Az arcába sütött a nap ( az anyja ragaszkodott hozzá, hogy abba az irányba áljon az ágya, amerről a nap felkel, különben félő volt, hogy soha nem látnák ágyon kívül, és ő - mint büszke férfi - a harmadik alkalommal beadta a derekát), a lábára csavarodott a takaró, hajszálak voltak a szájában - meg úgy egyébként az arcában -, a karja lelógott az ágyról, és...

Hajszálak? Talán mégsem ugyanúgy ébredt, mint minden reggel.

Ahogy kinyitotta a szemét, elvakította az aranyló fény, ezért gyorsan vissza is csukta őket. Álmosan felszusszantott, és meglepetten vette tudomásul, hogy édes vaníliaillat árad a tüdejébe. Tudta, hogy Inóhoz tartozik - tegnap este ugyanez az illat vette őket körbe, és Shikamaru úgy gondolta, egészen passzol a lányhoz. Óvatosan kihunyorgott a szemhéja alól, és rájött, hogy azért bántja annyira a napfény, mert Ino mézszőke haja borult a szemére, és a napsugarak a tincsein átszűrődve felerősödtek.

Ahogy fokozatosan hozzászokott a fényhez, egyre tágabbra nyitotta a szemeit, végül kábán felemelte a kezét, és kisöpörte az arcából a lány hajtincseit, majd halkan felnyögött, és megpróbálkozott kihalászni a szájából is a szőke hajszálakat. Furcsának érezte, hogy még az íze is olyan volt, mint a vaníliának.

A gondolatra Shikamaru máris feszengeni kezdett. Az oldalára gördült, és rácsodálkozott a szőke hajzuhatagra maga mellett, ahogy szinte teljesen beborította a párnáját és a vállát, a mellkasa jobb felét. Olyan volt, mintha egy puha, selymes takaró borulna rá, és nem bírta megállni, hogy az ujjait a tincsek közé ne csempéssze.

Tetszett neki ez a szokatlan érzés, a gondolat, hogy ez a rengeteg haj, ahhoz tartozik , aki az övé. Gyönyörű volt, ahogy az első napsugarak rávetültek és felragyogtatták a mézszőke hajzuhatagot, szikrákat lobbantottak a tincsek között. Ha csak ránézett, a fodrozódó víztükör tetején megcsillanó napsugarak, és a tiszta vízű források medrének alján imbolygó fények ötlöttek az eszébe.

Zsibbadt ujjai végül rátaláltak a lány vállának hűvös bőrére. Tétován csúsztatta le a tenyerét Ino lapockájára, a takaró követte lassú mozdulatát, és felfedte a lány meztelen hátának felső részét. A bőre sima volt és feszes, eszébe jutatta a tegnap éjszaka minden egyes pillanatát, az összes kapkodó lélegzetvételt, a heves szívdobbanásokat - nem csak a lányéit, hanem a sajátjait is.

Az első gondolata az volt, mikor végül elterült az ágyon, Inóval együtt, hogy ez túl bizalmas dolog kettejük között, hiszen még csak épphogy együtt vannak. Aztán a lány szavai ugrottak a szeme elé, mintha papírról olvasná: „Ennél jobb alkalom aligha lesz."

Egyet kellett értenie vele. A harcok, a küldetések, a közeledő vizsgák... Valószínűleg nem sok ideje lesz Inóra a következő hetekben, így bár kicsit elhamarkodott, de így utólag nagyon is kellemes döntésnek bizonyult lefeküdni vele. Shikamaru lustán elmosolyodott, lába egyetlen lefelé irányuló mozdulatával lejjebb csempészte a takarót a halkan szuszogó Ino meztelen testén.

Meleg, barna szemei mohón simogatták végig az előbukkanó bőrfelületet, és a kezei szinte azonnal követték a tekintete útját. Mutatóujját végighúzta a lány gerince mentén, majd egy pillanatra megállt, mert Ino combjában, ami az övéhez tapadt, megrándult egy izom, de mikor nem mozdult utána egy darabig, folytatta. Halk, álmos nyöszörgés volt a válasz az egyre bátrabb simogatására, és mikor a keze a lány combjára siklott, Ino megmoccant, felé fordult, és hihetetlenül kék szemeivel kipislogott a haja alól.

- Nahát, Szundi kapitány nem bír aludni? - mormogta fülig pirulva, de Shikamaru már nem válaszolt, mert azonnal a lány szájára tapadt, amiből már Ino is értett.