Az Uchihák játéka

46. - Kioltott lángok

  Igen, túl közel hajolt. Már az első pillanatban tudta, hogy buta, önkényes hibát követ el ezzel, és ennek ellenére is a tarkója fölé hajolt. Hallotta, hogy Sakura nem vesz levegőt, és megfeszült a nyakán egy ín, felfedve, hogy mennyire vékony is tulajdonképpen.

Itachi ujjai lecsúsztak a nyaklánc hűvös szemeiből alkotott határvonalon, és megállapodtak a kék ruha nyakrészének tetején, aztán hirtelen megrándult a vállában egy izom, mintha a teste önkéntelenül is reagálna a felismerésre: Megijeszti. Szinte rögtön követte is egy másik gondolat. Tényleg túl közel van hozzá. Egy óvatos, szinte észrevehetetlen mozdulattal eltávolodott tőle, és a lány libabőrös tarkójára meredt.

- Cseresznyevirágos tusfürdő? - kérdezte, hogy mondjon valamit, amivel elterelheti Sakura figyelmét az előbbi kis megkavaró mozdulattól, és látta, hogy a lány azonnal, valószínűleg öntudatlanul reagál a megváltozott helyzetre, és a görcsös testtartása lazul egy kicsikét.

- Igen - felelte halkan, értetlenül a szemközti falra meredve Sakura, míg a keze a ruhája szövetét gyűrögette, de észre sem vette.

- Kellemes - motyogta kimérten a férfi, és halkan megköszörülte a torkát, míg még pár centivel hátrébb mozdult.

- Köszönöm - válaszolta ugyanolyan hangon Sakura, és hallotta, hogy megreccsen az ágy, ahogy Itachi feláll mögüle.

A köztük feszülő csend kínos hangulattal töltötte meg a levegőt, és egy pillanatig mindketten, feszengve, némán beledermedve az iménti pillanatba, maguk elé bámultak, de a fejükben ugyanúgy lázasan száguldottak a gondolatok. A ha szóval kezdődőek, és ettől csak még kellemetlenebb lett az egész.

Itachi mozdult először, és már a fürdő ajtajában állt, mikor Sakura tétován utána szólt.

- Itachi?

- Hm? - A férfi visszapislantott a lányra a válla fölött, és figyelte ahogy Sakura kissé zavartan rábámul, aztán lesüti a szemeit.

- Semmi - motyogta végül, és Itachi egy pillanatig várt, hátha meggondolja magát, de nem tette, így végül csak belépett a fürdőbe, és behúzta maga után az ajtót.

Ahogy halkan kattant a zár, egy sóhajjal az ajtónak dőlt, és nekikoccantotta a fejét, felbámult a plafonra, míg összepréselte az ajkait. Távolságtartó. Hideg. Gondolattalan, érzéketlen. Kifejezéstelen. Üres. Mint egy szobor.

A szemhéja lassan lecsukódott, és hagyta, hogy az arcáról letörlődjön minden érzelem. Nem kell, hogy látszódjanak. De legfőképpen nem kell, hogy legyenek. Csak megnehezítenek és összekuszálnak mindent a világon. Lehunyt szemhéja mögött megjelent egy tó, ami lassanként lehűl, és befagy, míg az egészet nem borította hófehér jégréteg, aztán a homloka ráncba szaladt. Túl vékony, és törékeny. Nem bírná el a súlyát, ha ráállna, beszakadna alatta, és elmerülne a hideg, jégszilánkos vízben, de hiába akarta, nem lett vastagabb, és ez egy hatalmas hiba. Igazából... nem is akarja annyira befagyasztani azt a tavat.

Mi lenne, ha most csak egy kicsit úgy hagyná ahogy van, ha egy kicsit nem azon törné a fejét, hogy mi volt, hanem azon, hogy mi van most? Hiba lenne, de... egy egész kellemes hiba. És aztán ezerszer rosszabb lenne visszatalálni a helyes útra. Nem, hülyeség az egész. Itachi ellökte magát az ajtótól, és szembetalálta magát a tükörképével.

Távolságtartó. Hideg, érzéketlen. Üres. Gyilkos.

********************

Sötét ölelte körbe, az ismerős, hideg, kényelmetlen sötétség. Érezte a tenyere alatt az érdes betonfelületet, és egy csöpögő hang kísérte minden egyes lomha szívdobbanását. Az izmai sajogtak, mint egy különösen megerőltető edzés után, a bőre feszült, mintha le akarna szakadni róla.