Az Uchihák játéka

66. - Jogot formálni rá, és mindenre, ami őt jelenti

  Sötét volt, és hideg. Pokolian hideg. Sakura lassú léptekkel haladt végig az üres, vak tekintetű házak közötti elhagyott úton, és a szőrszálak a karján égnek álltak, mikor megérezte a tarkóján azt a mohó pillantást. Minden idegszála pattanásig feszült, ahogy megfordult. Arra számított, hogy nem lesz ott senki, és csak az érzékei csapják be, de tévedett. Üveges, halott, fakófekete szemekbe meredt, egy hófehér arcba, és ijedten hátrabotorkált pár lépést, de az alak követte, és a sötét viharfelhők mögül előbukkanó hold fénye végigsiklott a vörösfelhős köpenyen.

A kifejezéstelen arc most vérben úszott, ahogyan a köpeny, és az ujjaiból kilógó kézfejek is. A hófehér, márványnak tűnő ujjak végéről vér csöpögött a porba, és Sakura háta egy hűvös falnak ütközött, ahogy megpróbált elhátrálni a felé közeledő alak elől. Legszívesebben sikított volna, ahogy a tokán kifér, de a hangszálait csupán vékony, elpattani kész cérnának érezte, és megakadt a tüdejében a levegő. Egy lépés, aztán még egy, és ott állt előtte, őt bámulta a halott szemeivel, vádlón, éhesen, kegyetlenül.

Oldalra pördült, és futásnak eredt, a zihálását visszaverték a falak, amint befelé dőltek, minden lépésnél azzal fenyegetve őt, hogy ráborulnak, és élve maguk alá temetik. Hiába futott. Tudta, hogy felesleges, mégsem bírt ott állni, tétlenül, és várni a végét. Ahogy egyre távolodott attól a helytől, ahol megérezte a pillantását a tarkóján, változtak a házak, és a házak közül még több alak lépett elő, sötétbe burkolózva, de érezte a levegőben terjengő rozsdás fémére hasonlító szagot. Vér. Töméntelen vér. Hányszor érezte már...

Ahogy egyre messzebb jutott, úgy érezte, mintha csak még közelebb került volna, ahhoz, ami elől menekülni próbált. A fülét sikolyok ütötték meg, könyörgés, és lassanként elhaló hörgés, aztán valami elkapta a karját, és ezúttal ő is felsikoltott, ahogy a házak közül kilépő alak jéghideg ujjai a felkarjára fonódtak, és olyan erősen megszorították, hogy tudta, az ujjai nyoma ott marad majd egy jó darabig, lilás zúzódás lesz a holttestén, ha végül elkapja... Mert el fogja kapni. A kérdés, hogy mikor.

Kitépte magát az őt szorító valami ujjai közül, aminek nem mert nevet adni, és továbbrohant, míg az egy nevet suttogott utána, amitől kirázta a hideg. Hiába hagyta el már hosszú ideje, végig hallotta, talán csak a fejében létezett, talán csak hallucinálta. Talán. Hangos üvöltés tépte félbe a fejében visszhangzó nevet, és ő megtorpant, felkapta a fejét.

Ez... ez Naruto. A dühös kiáltás is tiszta volt: egy másik név, amitől nehezebben vett levegőt. Naruto. Miért üvölt Sasuke után? Sasuke halott. Meglepte, hogy Naruto még él, de ez azt jelenti, hogy... Meg kell keresnie! Meg kell védenie. Nem, Akatsuki, nem engedheti, Narutót nem...

Sakura a következő háznál jobbra fordult, és egy nagy levegőt véve belevetette magát a sötét sikátorba. Az ő hangján suttogták utána a bűnét, egy szó csupán, mégis túl soknak érezte. Elárultál... Kezek nyúltak utána, amik megtépték a ruháját, és belekaptak a hajába, hosszú, rózsaszín hajszálak maradtak az ujjaik között, és egy végtelennek tűnő perc, óra, vagy nap után, hangosan sikítva robbant ki a sikátor másik végén. A teste tele volt sebekkel, és a ruhája szakadtan lógott rajta, de nem törődött vele. Naruto... Merre lehet Naruto?

Egy halk zörej zavarta meg, és ijedten arra kapta a fejét. Ott állt. Nem számított, hány kísérteten, árnyékon, akármin is verekedte át magát. Követte. Ösztönösen tudta, hogy azok a kezek, amik a hajába kaptak, amik megragadták a karját és a lábát, előtte szétnyíltak és eltűntek, utat engedtek neki, aki közülük való volt valaha, és most újra köztük van. Sakura reszketve meredt a sötétségbe olvadó, vérborította arcra, és mikor kinyíltak a szemei... Azok a szemek. A hideg végigfutott a gerincén, és belebámult a sharinganokba, amikor beszippantották, szinte elveszett bennük.