Veled minden tűzijáték...1/2[Fred Weasley ff.]

19. fejezet

Ahogy a novemberhez értünk az idő zord lett. Sokat esett, de imádtam az esőt. Az egyik legmegnyugtatóbb dolog volt a világon. Így bár nem lett volna szabad, de néha kisurrantam éjszaka a klubhelyiségünkből, mikor már mindenki aludt és a kastély is csendes volt. Szerettem jobban látni és hallani az esőt, így általában az egyik folyosón ültem az ablakpárkányon.

Így volt ez akkor este is, amikor legnagyobb riadalmamra lépteket hallottam. Tudtam jól, hogyha Frics itt talál, nekem végem...

Azonnal felpattantam és el is indultam vissza le, az alagsorba. És ahogy fordultam a sarkon egy mellkasba ütköztem.

-Mi a...- mondta meglepődve egy hang és én azonnal felnéztem a barnás-zöldes szemekbe.

-Fred?- kérdeztem teljesen összezavarodva.

-Bell?- kérdezett vissza Fred.

-George?- pillantottam a fiú ikertestvére is.

-Dankworth?- kérdezte George is értetlenül.

-Ti mi a fenét kerestek itt?!- kérdeztem suttogva tőlük, bár kicsit ki voltam akadva, ami keveredett a sokkal.

-Az itt a kérdés, hogy te mit keresel itt.- nézett rám Fred komoran.

Nem válaszoltam, ugyanis nem akartam elmondani nekik, hogy kiültem esőt nézni, mert ilyenkor mindig megnyugszom...

-Az az én dolgom.- feleltem neki végül rejtélyesen.- Ti mit műveltek itt ilyen későn?

-A szokásosat.- mondta egyszerűen George.

-Ami?- kérdeztem tovább faggatózva. El nem bírtam képzelni, hogy éjfél után mit kereshet ez a két fiú a kastély folyosóin.

-Az a mi dolgunk.- vágott vissza Fred arra utalva, hogy én sem avattam be őket az én életembe.

Némán néztem felváltva a két fiúra és nem tudtam velük dűlőre jutni.

-Jobb lenne, ha a szobátokba mennétek.- mondtam nekik végül aggódva.- Ha Frics itt talál titeket, akkor...

-Ugyan olyan nagy bajban lennénk, mintha téged találna itt.- vágott vissza ismét Fred könnyedén. Csípős nyelve volt.

-Én már menni készültem.- bizonygattam azt, ami nem volt igaz.

-Mi is.- kontrázott George. Mégis sütött róluk, hogy korántsem az ágyuk felé haladtak...

-Nocsak!- rikkantotta mögöttem egy hang, amitől úgy megijedtem, hogy Fred mellé ugrottam akaratlanul is. Előttünk Hóborc állt, az iskola legbosszantóbb szelleme és olyan vigyor ült az arcán, mintha most koronázták volna királlyá és kapott volna mellé hat hektár aranyat.- Diákok ilyen későn a folyosókon...- cicegett drámaian.- Mi lenne ha erről Frics tudomást szerezne...

-Hóborc ne...- szólt Fred komor hangon. Keze a teste mellett ökölbe szorult.

-Hát... Sajnálom. Vagyis. Mégsem.- nevetett fel a kísértet és már üvöltött is, ahogy a csövön kifért.- DIÁKOK A FOLYOSÓN! DIÁKOK A FOLYOSÓN!

-A rohadt...- sziszegte Fred és egy másodperc múlva már a kezemet fogta. Maga után húzva rohant lépcsőkön és folyosókon át, George-dzsal az oldalán.

Olyan helyeken mentünk keresztül, aminek a létezéséről se tudtam és olyan útvonalon, amelyen még nem jártam. Így mintha egy végeláthatatlan labirintusban rohantam volna Fred kezét fogva, hogy le ne maradjak.

Rengeteg futás után végül egy kiugró részben, ami remekül takart minket hármunkat, megálltunk. Kiffuladva néztünk egymásra.

-Én...- lihegtem nagy nehezen.- Köszönöm...