Veled minden tűzijáték...1/2[Fred Weasley ff.]

157. fejezet

A délutánunk és az esténk jó hangulatban telt el. És mint kiderült, túl jóban is a valódi helyzethez képest.

Az idő már későre járt, közel jártunk az éjfélhez. De hát olyan sikeres hetet zártunk le, hogy senkinek nem volt kedve aludni. És talán pont ez volt számomra is az isteni közrejátszás. Hisz mikor berontott a klubhelységbe az egyik klubtársunk, miszerint elkapták Blacket, a kastélyban van és kiütött három diákot, Piton professzor pedig őt... Nekem nem kellett több. Minden visszatartó kiáltás ellenére egyszerűen kiugrottam a hordó ajtaján és rohanni kezdtem. Olyan gyorsan, mint életemben talán soha.

A lábam alatt a föld olyan gyorsan tűnt el, hogy észre se vettem. Szinte repültem, annyira gyorsan futottam. Azt hiszem ez volt az, amikor versenyt futottam az idővel...

De Sirius Blackkért bármit. Bármit az igazságért.

Így rohantam a gyengélkedőre, hisz ha három diákot elintézett akkor sehol máshol nem lehetnek. Lélekszakadva rohantam a folyosókon és csakis a mumus lebegett előttem.

Gyilkos vagyok. És te is az leszel...

A tüdőm annyira égett és feszült, hogy úgy éreztem már vérzik. De nem álltam meg, csak akkor fékeztem le, amikor a gyengélkedő előtt szó szerint Dumbledorenak csúsztam és fuldkokolva estem a földre.

-Dankworth kisasszony- nézett le rám, mintha számított volna rám.

-Hol...van?- lihegtem neki úgy, mintha ki akarnám a szép papucsa elé köpni a tüdőmet.

-Sietnünk kell, kevés az időnk- felelte úgy, mintha mindent tudna. És ijesztő volt belegondolni, hogy ő valóban tudja.

Az igazgató a kezét nyújtva húzott fel engem a földről és az odlalán léptem be a gyengélkedőbe.

-Dumbledore professzor, Sirius Black...- kezdte azonnal Harry szinte még tele szájjal, bármit is evett. 

-Ez nem lehet igaz!- sápítozott Madam Pomfrey.- Az isten szerelmére, ez nem társalgó, hanem kórterem! Igazgató úr, ragaszkodom hozzá, hogy...

-Ne haragudjon, Poppy- vágott a szavába Dumbledore, én pedig próbáltam nem megfulladni, miközben a lihegésemet visszatartottam-, de beszélnem kell Harryvel és Granger kisasszonnyal. Sirius Blacktől jövök...

-Gondolom, magának is ugyanazt a dajkamesét adta elő, amit a gyerekek agyába ültetett- sziszegte Piton.- A patkrányról meg az állítólagos Pettigrewról...

-Valóban erről szól Black története- felelte higgatdan Dumbledore, és a szemüvege mögül fürkészte Pitont. Csak csodálni tudtam az öreg varázslót, hogy milyen elképesztő türelme van. Ahhoz képest is, hogy én közben még mindig a talárjába kapaszkodva kapkodtam a levegőt és már nem a tüdőmet, hanem a gyomrom tartalmát szerettem volna elé okádani. A francba is, hogy nem sportolónak születtem...

-És az én bizonyítékaim nem számítanak?- fortyant fel Piton.- Nem láttam Peter Pettigrewt se a Szellemszálláson, se a parkban!

-Azért nem látta, mert nem volt magánál, tanár úr!- szólt közbe hirtelen Hermione.

-Jogos- bólogattam lihegve, hiába nem tudtam mi történik valójában. Piton tekintete szikrázva ugrott rám.

-És mire megérkezett, már...- folytatta volna a lány.

-Granger kisasszony, FOGJA BE A SZÁJÁT!

-No de, Piton- méltatlankodott a Mágiaügyi Miniszter, akit eddig lehet csak képeken láttam, így eléggé megdöbbenve fedeztem fel Caramel itt létét.- Az ifjú hölgy beteg, ne beszéljen vele ilyen hangon...