Veled minden tűzijáték...1/2[Fred Weasley ff.]

153. fejezet

-Csapataink újra levegőben vannak, miután az őrült mardekárosok gyilkossági kísérlettel próbálkoztak. Nem, tanárnő, vallja be, hogy ez az igazság! Ssss, tanárnő, épp végzem a feladatom. Tehát, a meccs ismét folytatódik. A Hugrabug áldozata, szemünkben igazi túlélő, Dankworth kapta el a kvaffot. Informátoraim szerint keményen megfenyegette az ellenséges csapatot, de hát ez volt a minimum a részéről... Továbbá mint tudjuk, a Griffendél csapat két terelője mentette meg a lányt a végzetes becsapódástól, köszönjük tehát, Fred és George Weasley!

A nézőtér ünnepelve sikoltott fel, de ekkor előttem csak egy dolog lebegett. A győzelem, de úgy, hogy porba tiporjuk a Mardekárt. A csontjaimat átjárta a számító hidegség, nem mertem az ikrek felé kalandozni gondolatokban, hisz jól tudtam, hogy ha már a pályán elkezdek nekik hálálkodni, akkor elsírom magam. A könnyeket a meccs végére terveztem, úgy mindenki jobban jár...

-Bole megcélozza egy gurkóval Dankworth-t, de a lány kitér és jól látom... IGEN, BE IS MUTAT NEKI! HAJRÁ DANKWORTH! Nem, tanárnő, ez véletlen volt, bocsánat...

Erősen szorítottam a kvaffot a kezemben, miközben a másikkal, amivel természetesen tényleg beintettem a béna terelő játékosnak, ismét megfogtam a seprűm nyelét. Még egy gurkó érkezett felém, amit egy átprödüléssel kerültem ki. Ennek persze hatalmas ováció volt a jussa a nézőtérről, pedig a mai napom egyik legkönnyebb dolgának számított ez az apró trükk. Közben Aplebee és Malcolm folyamatosan fedeztek engem, de őket hamar lecsatolta Montague és Warrington, úgyhogy Flint a nyomomba eredt. 

-Megbánod azt, amiket nekünk mondtál- kiáltott oda idegesen a fiú.

-Jaj, mert annyira félek tőletek- forgattam meg merészen a szemem. Igazából részben féltem. Mert már őszintén megmondva nem tudtam mit várjak tőlük, ha ismét bepöccennek...

Flint nekem akart repülni, ezért gyorsan kitértem előle és egyenesen a föld felé repültem. Még egyszer nem fognak a mai napon az égbe csalogatni, a seprűm így is vacakolt már amiatt, amekkorát a földbe csapódott, de hála az égnek nem tört el. Derrick, a Mardekár másik terelője végre szabályok szerint kezdett játszani, így rám küldte a gurkóját. Amit Rickett gurkója eltérített, de a nagy labdatalálkozó miatt az egyik gurkó mégis nekem pattant, teljes erőből. Kiejtettem a kvaffot a kezemből, amit Flint már el is kapott és már repült is Tally felé.

-Azt már nem...- suttogtam magam elé idegesen. 

Gyorsítottam a seprűmön, mire minden félelem nélkül belerepültem Flint seprűjének a végébe.

-Jaj, bocsánat, biztosan meghibásodott a seprűm- kiáltottam át gyorsan a fiúnak, miközben elkaptam tőle a kvaffot és visszafelé tartottam az örző játékosukhoz. 

Alattam hirtelen repült el Aplebee, aki máris felrepült mellém.

-Úgy néz ki Diggory mindjárt elkapja a cikeszt- tudósított lihegve a hajtó társam.

-Épp ideje- válaszoltam gyorsan neki.

-Addig tartsuk a kvaffot, csak meg kell őket zavarnunk, több pontot már úgy sem nagyon szerzünk- ismertette a stratégiát Aplebee, amit én is nagyon jól ismertem.

-Mehet a piramis?- kérdeztem vigyorogva.

-De még mennyire!- bukkant fel hirtelen Malcolm is.

Így bevetettük az új, megzavaró technikánkat. Körbe-körbe repültünk egymáson, csakis háromszög alakban maradva, miközben folyamatosan dobáltuk a labdát és mindig más kapta el. Sokáig gyakoroltuk ezt, mire mi magunk is követni tudtuk, kinek mikor kell jönnie. A Mardekárnak esélye sem volt.