Veled minden tűzijáték...1/2[Fred Weasley ff.]

137. fejezet

Nem tudtam felfogni, hogy mégis mit mondott apa.

Ott voltál, amikor a gyilkos átok végzett vele...

Egyszerűen képtelen voltam a gondolkodásra, hogy felfogjam azt, amit ez pontosan jelent...

-Azt mondtad betegségben halt meg- nyögtem ki az első dolgot nagy nehezen, ami az eszembe jutott.

Apa fáradtan, de annál szomorúbban sóhajtott egyet.

-Szerintem üljünk le- mutatott a kanapé irányába.- Itt az ideje, hogy végre megtudd az igazságot. Már elég érett vagy hozzá és már eleget láttál a varázslóvilágból, ami megfosztott bennünket édesanyádtól. Szeretném ha megértenéd, miért is félek ettől az egésztől annyira.

Nem tudtam mit felelni neki, ezért csak automatikusan leültem apa mellé a kanapéra. A döbbenet, ami bennem volt, nem hagyott szóhoz jutni. Szinte oxigént sem engedett be a szervezetembe, közel voltam a szédüléses-ájuláshoz. Hihetetlen, hogy egy öt perce még nevetve gitároztam itt Freddel. Mintha egy másik élet lenne már az a pillanat.

-Nyár volt, épp túl voltunk az első születésnapodon- kezdte mesélni apa, a távolba meredve, mintha látná maga előtt az egészet. És valószínűleg ez így is volt.- Egy átlagos nap volt számunkra, amit veled töltöttünk. Jane éppen zenélt, mi pedig mellette ültünk, hallgattuk, ahogy énekel és gitározik nekünk. Imádtad, mindig odáig voltál érte, a boldogságtól visítottál általában. Nem volt ez másképp azon a napon sem... 

Apa elhallgatott. Némán meredt maga elé, arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Csupán a szomorúságot és a gyászt.

-Édesanyádnak mindig volt egy elképesztő tehetsége. Nem csak a zenéléshez, hanem az élethez. Álatlában megérezte előre a borzalmakat, legalábbis érezte a közelben a gonoszt. Nem tudom, honnan voltak ilyen érzékei, egyszerűen csak rátapintott. Akár hatodik érzéknek is hívhatjuk ezt. Ennek segítségével betuszkolt minket az egyik szekrénybe, ami egy varázslattal lelakatolt. Könyörögtem neki, hogy ne tegye ezt. Könyörögtem, hogy hadd legyek vele. Ám ő azt mondta, hogy valakinek veled is kell lennie. Így a szekrényen keresztül nézhettük végig, a kis réseken át az egészet. Nem szólhattunk semmit, mert ha megtalálnak akkor... Akkor már mi sem lennénk itt...

-De kik?- kérdeztem a suttogásnál alig hangosabban.

-Tudodki és a hű társai, a halálfalók.

Esélyt se kaptam, hogy feldolgozzam ezt a hatalmas jelentősséggel bíró tényt, apa már folytatta is. Úgy tűnt fáj neki ezt mesélni és szeretné minél hamarabb átadni nekem.

-Bement a hálószobánkba, miután megtalált minket. Egy kínzó varázslattal kezdték el vallatni. Tudodki egy oylan gyereket keresett, aki nyár közepén, július végén született. Nem tudtuk miért, se én, se édesanyád. Minden esetre ez rád vallott, így semmiképp sem szólalhatott meg egyikünk sem. Dühöngött a ,,nagyúrnak" szólított bestia, hogy adjon ki téged, mert tudomására jutott, hogy akkor születtél. Az az akármi, ami volt is Tudodki... Rettegett. Félt. Iszonyatosan félt. Ezért törtek, zúztak, édesanyádat pedig teljesen kifacsarták. Nem csak lelki, de testi sebeket is okoztak rajta. Miután téged nem adott ki, a jó barátai felől kezdett el kérdezősdködni. Mert úgy tudta van egy pár napos gyermek, James és Lily Potter gyermeke, aki szintén július végén született. Jean nem adott ki róluk sem semmit. Ordított, sikított, szenvedett... De nem tört meg. Tudodki egy árva szót sem tudott belőle kihúzni. Sem téged, sem a barátait nem árulta el. Ezért a nagyúr lesújtott rá... És édesanyád többé nem sikított. Én ordítottam, te pedig sírni kezdtél. Fogalmam sincs milyen erős varázslatokat használt anyád, amikor bezárt minket. A halálfalók nem hallottak bennünket. Mintha ott sem lettünk volna. Ezért pillanatok alatt eltűntek, fekete füsttel jöttek, fekete füsttel mentek. Szörnyetegek voltak...