Veled minden tűzijáték...1/2[Fred Weasley ff.]

181. fejezet

Mr. Weasley már pirkadat előtt fölkeltett bennünket, de nem tudtunk rá neheztelni, mert inkább mindenki arra vágyott, hogy gyorsan haza érjünk. Ezért varázslattal egy szempillantás alatt lebontottuk a sátrakat, összecsomagoltunk és már indultunk is a zsupszkulcsállomás felé.

A kemping kapuján találkoztunk Mr. Robertsszel, a muglival, aki idejövet is itt volt már, illetve akit sajnos tegnap este támadás ért. Az emléktörlés miatt pedig búcsúzóul boldog karácsonyt kívánt nekünk. Mr. Weasley viszont megnyugtatott bennünket, hogy nincs semmi gond, ez csak a kis mellékhatás...

A zsupszkulcsállomáson viszont hatalmas volt a sor, ugyanis mindenki haza akart kerülni a történtek után minél hamarabb, így beletelt egy jóidőbe, mire kaptunk egy szakadt gumiabroncsot. 

A hajnal első fényénél sétáltunk át Widra St. Capdelen, ami igazán meghitt volt, ugyanis még csak szólni se szóltunk egymáshoz szinte. Így csak élveztem csöndben a nap első sugarait, amik finoman csiklandozták az arcomat.

Amint az Odú felé haladtunk és már egész közel jártunk hozzá, egy kiáltás hozott felénk a szél.

-Hála az égnek, hála az égnek!

Mrs. Weasley a ház előtt várt bennünket köntösben és papucsban, így rohant oda hozzánk, miközben arca sápadt, szeme karikás volt, kezében pedig a Reggeli Próféta egy összecsavart példányát szorongatta. 

-Istenem, hát megvagytok!- lelkendezett.- Arthur, ha tudnád mennyire aggódtam!

Azonnal Mr. Weasley nyakába vetette magát és megszorongatta őt. 

-Mind épségben vagytok...- Mrs. Weasley elengedte a férjét és és kivörösödött szemmel körbepillantott, miközben az újságot már rég kiejtette a kezéből. Tekintetével egyenként végignézett rajtunk, hogy mind mevagyunk-e, mintha keresni valakit.- Jaj, fiúk...

A legnagyobb döbbenetünkre, amit mindenki arcán láttam, ezért merek csak ilyen nyíltan fogalmazni, Fred és George köré vetette a karjait és olyan lendülettel vonta az ikrekeket a keblére, hogy azoknak a feje hatalmasat koccant.

-Au! Anya... Nem kapok levegőt!- kiabálta az egyik folytott hangon, de olyan kétségbeesett hangja volt, hogy nem lehetett megállíptani melyikük is volt ez a segélykérő.

-Kiabáltam veletek, mielőtt elmentetek!- zokogta inkább csak az édesanyjuk, a fiúkat el sem eresztve.- Folyton csak erre tudtam gondolni! Halálos veszélyben voltatok és én azzal köszöntem el tőletek, hogy nem kaptatok elég RBF-et! Édes istenem, Fred... George...

-Jól van, na, Molly, nyugodj meg, hisz látod, hogy épségben visszajöttünk- Mr. Weasley szelíd erőszakkal kiszabadította az ikreket és a feleségét a ház felé vezetett inkább. Közben még gyorsan hátraszólt Billnek, hogy hozza be az újságot, ugyanis szeretné megnézni mi van benne.

A többiek mind besereglettek a házba, miközben én a fejüket simogató ikrekkel zártam a sort.

-Ez még mindig fáj- panaszolja George.

-Szerintem agyrázkódásom lett- teszi hozzá Fred is.

-Semmi baj, a ti agyatoknak már édes mindegy.

A fiúk hurrogva követtek engem, miközben arcomon széles vigyor terült el. Bent viszont hamar lehervadt ez, ugyanis az újságból kiderült, a minisztériumot, pontosabban még magát Mr. Weasleyt is hibáztatják a világkupán történtek miatt, bár a nevét benne nem említik. Úgyhogy ez egyértelműen nagyon sok problémát jelentett.

Ezek után Mr. Weasley és Percy csak aludni jártak haza jóformán a minisztériumból. Rengeteget kellett dolgozniuk. Korán reggel már elindultak és csak késő este, vacsoraidőre értek haza, és ez így folytatódott egy héten keresztül, egészen vasárnap estig, az indulás előtti napunkig. 

Én közben az egyik napot még arra szántam, hogy az Odú kandallójából kikössek a Foltozott Üstben, ahol már apa és Meg várt engem. Ők hagyományos úton jöttek, ugyanis apának nem volt kedve ,,kandallókba ugrálni", ahogy ő fejezte ki magát. 

Ennek ellenére fantasztikus napot töltöttünk együtt. Elmeséltem nekik a Világkupán történteket, őszintén beszámoltam minenről, hisz apa valószínűleg már úgyis tudja a nagy dolgokat immár Megtől. Apa persze iszonyatosan aggódott, de mielőtt még biztosíthattam volna afelől, hogy tudok magamra vigyázni, Meg megelőzött ezzel. Ugyanis ő teljesen őszintén megmondta apának, hogy szerinte roppant tehetséges boszrokány vagyok már most és abszolút nem volt semmi okom aggódni a világkupa után történtek alatt. Lehet, hogy ebben azért akadt egy kis túlzás, hisz én is féltem, sőt, rettegtem... De nem attól, hogy bajom eshet, hanem attól, hogy nem tudok kiállni mások ellen és nem tudok senkit sem megvédeni azok közül, akiket szeretek.

Minden esetre apa megnyugodott, így, hogy Meg biztosította affelől mennyire rátermett vagyok. Ezért pedig elmondhatatlanul hálás voltam neki. Ő viszont csak leintett, mikor hálálkodni kezdtem volna és csak összeesküvők módjára rámkacsintott. 

Apa eközben már fontoskodva elindult a boltok felé, akárcsak egy igazi profi, és sorban elkezdte beszerezni nekem a kellő dolgokat a listámról, hiába eltudtam már ezt intézni magamnak is. Látszott rajta, hogy nagyon szeretné nekünk bebizonyítani azt, mennyire elfogadja a mi világunkat, mennyire a részese ő is ennek az egész varázs dolognak, hiába irtózik tőle még mindig egy kis része. Ő hajthatatlanul csak ment és sorban mondta az eladónak, melyik főzet összetevő alapanyagából mennyit kér. Közben gyakran rám pillantott, hogy nem e rontott el valamit, de én csak biztatóan bólogattam, hogy mindent fantasztikusan csinált.

Az, hogy apa kaphatott egy ilyen igazán hozzá illő dolgot nagyon felvillanyozta. Látszott rajta a kétségbeesés és felismerés, hogy tudja én magam is megtudom ezt oldani. és ez megrémítette őt. Ugyanis ez azt jelenti már, hogy felnőttem időközben, gyorsabban, mint ő valaha is szerette volna. De nem volt mit tenni, már nem az az édes, ártatlan kislány voltam, aki remegve indult meg a Roxforti vonat felé. Tudta jól, hogy rettentően sokat változtam az évek alatt, és még itt van mindig jó pár év, hogy tovább változzak. Már csak azt nem tudni, hogy milyen irányba.

Szerettem volna, ha apa büszke rám. Mert neki is nehéz pont volt az életében az, amikor úgy döntöttem egy ilyen elképzelhetetlenül varázslatos iskolát választok, ahol szó szerint varázsolni tanulok. Talán ő még mindig nem fogta fel részben, hogy ténylegese komoly dolgokat tanulok és mennyire rohannak az évek, hisz immár a negyedik évem előtt állok, utána pedig már csak további három maradt... Ez pedig még engem is iszonyatosan megrémített, nemhogy őt.

Még fogalmam sem volt arról, hogy mit szeretnék magammal kezdeni, pedig kétségbeesetten szerettem volna választ találni erre, hogy közölhessem apával igenis vannak terveim, elképzeléseim, amiket szeretnék megvalósítani. De annyira üresnek éreztem magam ilyen téren, hogy elképzelni se tudtam, mégis mi lehetne belőlem a jövőben...

Minden esetre a bevásárlás, sétálgatás és a közösen eltöltött kellemes idő után végül búcsút vettünk egymástól, apáék visszakocsikáztak a kisvárosunkba, én pedig hop-por segítségével újabb ,,kanadlló-körútra" mentem, aminek a végső állomása számomra az Odú kandallója volt. 

Úgyhogy ezeken a szép emlékeken töprengve ültem vasárnap este a Weasley család házában, mert az ilyen pillanatokat soha nem szeretném elfelejteni az életem során. A pillanatot, amikor apa arcán büszkeség csillan, hogy értett valamit a furcsa varázsló füvekből, vagy hogy tudta milyen könyveket kell kérnie. Elmondhatatlanul boldog voltam attól, hogy így fejezte ki a színtiszta szeretetét felém. Ha szerettem se tudtam volna soha jobb apát kívánni nála, hiába volt nagyon félénk, néha még esetlennek is mondható, ő akkor is mindent megtett értem. Mert pontosan tudom, hogy neki a legnehezebb dolog az életében az, ha kilép a saját komfortzónájából. Értem pedig felforgatta pár éve már az egész életét...

-Te miért vágsz olyan képet, mintha mindjárt elsírnád magad?- zökkentett vissza a jelenbe George, aki mellettem ült a sarokban, miközben felnézett rám a padlóról. Én kényelmesen elhelyezkedtem a puha karosszékben, Fred pedig tovább írogatott valamit egy lapra George mellett, csak egy pillanatra nézett rám.

-Bárcsak meg se szólaltál volna- csóválom a fejem mosolyogva. George játékosan a lábamra csap, mintha felháborította volna ez a megjegyzős, sőt, egyenes megsértettem volna. 

De közben pontosan jól tudtam, hogy semmi ilyen érzés nincs benne, ezért csak mosolyogva figyeltem tovább, ahogyan a két fiú sutyorogva mesterkedik.