Veled minden tűzijáték...1/2[Fred Weasley ff.]

195. fejezet

Teltek a hetek. Trelawney odaáig volt a horoszkópjainkért, ám mint kiderült, Hannah és Justin pár dolgot csak hasból írt bele, mert fogalmuk sem volt, hogy mivel tölsték ki a hatalmas űröket. Úgyhogy úgy nézett ki a lapjuk, hogy Hannah verekedni fog, mert az Uránusz a tizenkettedik házban van és éppen nem vet jó dőlési szöget a Földre, ami befolyásolja Hannah uralkodó bolygáját, a Merkúrt. Justin pedig elveszíti a Hannahra tett fogadását, mert a vízjegye gátolja Hannah föld jegye és szerencsenapja kereszteződését, ami...

Igazából egy szót nem értettem az egészből, az összes létező dolgot csak egymás mellé pakolták, ami már akkora káoszt eredményezett, hogy Trelawney odáig volt mind a kettőért. Én a fejemet rázva mosolyogtam csak az óra utáni hatalmas pacsijukon, hogy mégis tökéletes horoszkóp fejtők. Azért csöndesen megjegyezték, hogy egész jók az én spirituális képességeim is, az övékhez viszont sosem fogok felérni. Nevetve értettem velük egyet, hisz igazuk volt. Sosem bírtam volna annyi kreatív dolgot kitalálni, mint ők. És általában mindig ezzel ragyogták tele a napjaimait.

Fred és George szorgalmasan gyakorolt, írták a szövegek alá az alapot, hogy milyen legyen az éneklésem alatt a zene, ami tökéletesen össze passzol. Egyszerűen tehetségesek voltak, nem bírtam őket csodálni. Ők pedig engem nem bírtak csodálni, hogy honnan jön ez a rengeteg szöveg ötlet. És igazából a hunyók ők voltak. Pontosabban Fred...

Megmagyarázhatatlan módon egyre több szagot, dolgot, színt kezdtem el hozzá kötni, már mindenről ő tudott az eszembe jutni. Amikor mellette voltam sokkal izgatottabbnak, mégis nyugodtabbnak éreztem magamat, mint korábban bármikor. Szerettem őt figyelni titokban, azt, ahogyan a hajába túr, miközben gondolkodik. Ahogy a tincsei visszahullanak az arcába, emiatt pedig a füle mögé igazíthatom őket. Szerettem hozzá érni, egyre kétségbeesettebben éreztem azt, hogy hozzá kell érnem. 

Nem értettem, hogy mi történik velem, a testemmel, az agyammal, az érzéseimmel. Egyszerűen csak megpróbáltam őket kontrol alatt tartani, mert nem tudtam mi sülhet ki ebből, ha továbbra is így érzek iránta. Hogy egyszerűen szükségem van rá.

És miközben megpróbáltam továbbra is olyan közömbösen viselkedni vele, addig ő továbbra is maradt az, aki eddig is volt. Szeretett engem megérinteni, a hajammal játszani, az ölelésébe vonni, a pulcsiját nekem adni, ha fázok. Én pedig pont ezeket próbáltam kerülni, vagy legalábbis ugyan úgy viselkedni, ahogy korábban is tettem volna. Kegyetlenül nehéz volt...

Ám néha az iskola teljesen eltudta őt űzni a fejemből, mert az óráink egyre nehezebbek lettek és egyre nehezebb anyagrészeket is vettünk. Különösképpen a sötét varázslatok kivédéséből.

Tehát amikor az első óránktól kezdve pár hét múlásával Mordon bejelentette, hogy sorban minden tanulóra kimondja az Imperius-átkot, hogy érezzük a hatását, és kipróbálhassuk, hogy letudjuk-e győzni, mindannyian csak döbbenten néztünk rá.

-De hát... tanár úr maga mondta, hogy ezt tiltja a törvény- vettette ellen bátortalanul Hermione, miközben Mordon egy pálca suhintással a fal mellé söpörte a padokat, hogy a terem közepe üres maradjon a gyakorlathoz.- Azt mondta, aki emberre szórja ezt az átkot, azt...

-Dumbledore szerint fontos megtapasztalnotok, milyen érzés- felelte Mordon, miközben Hermionéra szegezte a vesébe látó tekintetét.- Ha Granger kisasszony akkor óhajtja elkezdeni a gyakorlást, mikor már az élete lesz a tét, nekem úgy is jó. Kimehet. Senki nem tartóztatja.

Mordon göcsörtös ujjával az ajtóra mutatott, a griffendéles lány pedig vörös arccal arról motyogott, hogy inkább maradna.

A barátaim aggódva néztek rám. Hetekkel ezelőtt mondtam azt, hogy talán még ki is próbálná rajtunk az átkokat, ami végül igaz lett. Egyikünk sem gondolta volna, hogy valóban merne tiltott átkot használni diákokon, ám úgy nézett ki most nem volt más választási lehetőségünk.