Veled minden tűzijáték...1/2[Fred Weasley ff.]

67. fejezet

Ahogy kirepültem a pályára, majd fel az égbe és a seprű biztonságát tesztelve szaltóztam egyet vele a levegőben, a barátaim máris ordításban és üdvrivallgásban törtek ki. Leginkább Hannah, ahogy a hangok hallatán megtudtam ítélni.

A seprű valószínűleg nem ért fel egy Nimbusz kétezressel vagy egy kétezeregyessel, de engedelmesen hagyta, hogy vezessem és nekem ennyi bőven megfelelt.

-Figyelj Malcolmra és Aplebeere- utasított Tally, amikor elsuhant mellettem. Én bólintottam és a két fiú után néztem. 

Malcolm átpasszolta a közel lévő Aplebbenek a kvaffot, majd egyre távolodva egymástól, úgy dobálták a labdát egymásnak.

-Dankworth!- rikkantotta hirtelen Malcolm, így azonnal jobban koncentráltam és a felém repülő labdára figyeltem. 

Azonnal elfogott a kétségbeesés, hogy nem fogom tudni megfogni és ki fogom ejteni a kezemből, vagy ami még rosszabb, egyszerűen nekem repül a kvaff és ledob a seprűről.

Amikor már csak másospercek választottak el attól, hogy belém szálljon a kvaff, reflexszerűen megfogtam azt. Mindez, onnantól kezdve, hogy Malcolm felém dobta a labdát, egészen addig, hogy elkaptam, önmagában csak egy pillanat volt. Mégis sokkal többnek éreztem ezut az időt és mikor láttam, hogy a kezemben maradt a labda, én peidg még mindig stabilan ülök a sperűen, boldogan elmosolyodtam. Lent Hannah volt a leghangosabb, aki boldogan szurkolt nekem. 

-Remek!- kiáltotta nekem Aplebbe.- Most indulj meg te is, gyere, mozgásban passzolgatunk egy kicsit.

Addig dobáltuk egymásnak a kvaffot, amíg a fiúk teljesen biztosak nem voltak abban, hoyg elkapom. Párszor persze én is hibáztam, volt, amikor nem jól mértem fel a köztünk lévő távolságot vagy nem tudtam elkapni a felém közeledő kvaffot. Ennek ellenére a fiúk mindig bíztattak és azon voltak, hogy ne érezzem magam kellemetlenül, a hibáim miatt. Ezt annyira, de annyira meghatónak találtam, hogy ezek után képtelen voltam nekik csalódást okozni és mindig bennem volt az akarat, hogy én el akarom azt a kvaffot kapni.

Tehát jó egy óra passzolgatás után mellénk repült Tally.

-Szép volt, Dankworth- dícsért meg a kapiányunk, mire mosolyogva bólintottam.- Mostmár mehetnek a passzok Diggorynak. Ha lehet járj túl az eszén, túl jó őrzőnek hiszi magát.

Nevetve fogadtam el az uatsítást, így a két másik hajtóval együtt célba vettük Cedricet.

-Csak óvatosan Szőlődobáló- kiáltott oda nekem Cedric, mire a név hallatán elnevettem magam. Egy évvel ezelőtt hívott így, amikor valóban megdobáltam szőlővel, mert arra utalt, nem tudok célozni.

Átdobtam a kvaffot Malcolmnak, aki tovább dobta Aplebbenek, majd ismét hozzám került, de én azonnal vissza dobtam repülés közben Aplebeenek. A fiú megcélozta Cedricet, aki készen állt rá, hogy kivédje azt a karikát, amelyikre Aplebbe célzott. Viszotn másodpercek alatt történt az, hogy a fiú egyszerűen kiejtette a kezéből a kvaffot, én pedig majdnem alatta voltam, ezért azonnal a labdáért repültem. Villámgyorsan elkaptam és olyan sebességgel suhantam a közelebbi karika felé, hogy Cedricnek nem volt esélye. A kvaff átment a karikán.

Hitetlenkedve mosolyogtam, miközben a többiek felordítottak körülöttem. És nem csak Hannahék. Hanem a fiúk is, akikkel játszottam.

-Dankworth!- kúrjantotta oda nekem Tally, mire azonnal felé repültem. Mikor megálltam előtte, elismerően bólogatott.- Ez nem volt semmi. Elsőre megvolt a dobásod.

-Szerencsén múlt- vontam vállat egyszerűen.

-Nem, nem- ingatta a fejét Tally.- Azonnal kapcsoltál, amikor Aplebbe gondolt egyet és ilyen módon adta oda neked a kvaffot. Te pedig egy pillanatig nem haboztál, egyszerűen csak bedobtad. Láttad volna Diggory arcát, amikor már tudta, hogy nem fog oda érni... Hatalmas volt!- nevetett fel jóízűen.

-Igyekeztem- mosolyogtam a fiúra.

-Folytasd csak ezt az igyekvést, és ha edzés végén még mindig úgy érzed, hogy szeretnél ezzel a hat mamlasszal játszani, akkor üdvözlünk a csapatban- mondta komolyan Tally, de a szeme mosolygott.

-Köszönöm- néztem rá hálásan, mire a hatodikos fiú csak legyintett felém, én pedig visszakanyarodtam Malcolmékhoz.

-Nos... Igen. Itt nem jött ki a matek- vakargatta Cedric a tarkóját és arra a jobb oldali karikára nézett, ahol az imént ment át a kvaffom.

-Semmi baj Diggory, még talán lesz esélyed- nevetett Malcolm jóizűen.

-Szépen levetted- tartotta felém Aplebbe a kezét egy pacsira, mire boldogan belecsaptam.

-Máskor azért ne játszunk ilyen gondolat olvasósdit- mosolyogtam rá.

-Ugyan Dankworth, mostantól csak ezt fogom veled játszani, mert te legalább értesz is hozzá!

Ilyen jó hangulatban telt az egész ezdés, aminek a végére már hulla fáradt voltam. Persze az első találatom után nem az volt az utolsó is, de Cedric nevére mondva, nagyon belehúzott, hogy többet ne tudjuk olyan könnyen kijátszani őt. Viszont annak ellenére, hogy nagyon ügyes őrző volt, ő sem volt tökéletes. Sikerült még jó pár gólt bedobnom, ahogy a másik két hajtónknak is. Eközben a terelőink felénk terelték a labdákat egy idő után, hogy nehezítsenek a dolgunkon. Nem voltak olyan vérszomjasak, mint egy igazi meccsen, de azért nem is vették annyira lazára a dolgot. Jól megizzasztottak bennünket, az edzés végére pedig a sötét miatt már alig láttam, így óhatatlanul is belém jött egy gurkó. Kivételesen ezek a labdák sem voltak valami élénkek, bár nagy ütést mért rám a bal oldalamon. A sperűmmel jó pár méterre oldalra taszított és közel vitt a földhöz. Nem kellett sok hozzá, hogy lezuhanjak a földre, mégis sikerült magamat megtartanom.

-Jól vagy?- repült oda hozzám máris bűnbánó arccal Rickett. Bár a sötétben nehezen tudtam kivenni, hogy biztosan ő e az.

-Persze, kutya bajom- vágtam rá egyből, bár éreztem, hogy ha nem lesz minimum jó pár kékes-lilás zúzódásom, akkor egy sem...

-Basszus, nem gondoltam volna, hogy neked megy, sajnálom- szabadkozott a fiú és mikor már közel ért hozzám, akkor láttam, hogy tényleg Anthony Rickett volt az.

-Rickett, mondom semmi baj, ilyen bárkivel megesik- nyugtattam meg a fiút, mert ez igazán nem az ő hibája volt.

-Biztos? Csak mert a csávód elég eszelősen néz rám- mondta kicsit pánikolva a fiú, mire elkerekedett a szemem.

-Hogy... ki?- kérdeztem teljesen döbbenten és mivel Cedric csak aggódó pillantást küldött felém, egyből éreztem, hogy Rickett nem róla beszélt. Lenéztem a nézőtérre és legyen bármilyen sötét is, egy dolgot biztosan kiszúrok azonnal. Hogy Fred Weasley lent ült az egyik lelátón és iszonyúan dühösen meredt Rickettre, majd mintha csak megérezte volna, hogy figyelem, a tekintete azonnal átsiklott rám. Még a torkom is elszorult a csalódott és dühös nézésétől. És biztos voltam benne, hogy most nincs menekvés számomra, ki fog osztani, de istenesen...