Veled minden tűzijáték...1/2[Fred Weasley ff.]

191. fejezet

Egész sokáig zenéltünk és gyakorolgattunk a fiúkkal. Mert mint kiderült, még a lopott kis szövegemet is elhozták magukkal, reménykedve abban, hátha rátudnak venni erre az egészre. De hát persze, hogy rátudtak venni. Ők mire nem képesek?

Úgyhogy két órán keresztül újra és újra eljátszottuk a dalt, miközben Fred és George buzgón láttak el tanácsokkal az éneklésemmel kapcsolatban. Ugyanis fogalmam sem volt, hogy mégis hogyan, milyen hangszínben, vagy mennyire nyújtsak el egy-egy szót. Ők viszont nagyon pontosan megmondták, hogy mi hangzik jól és mi kevésbé. Így ez alapján hangolódtam rá a zenére, ez alapján énekeltem el a szöveget újra és újra.

Nem tudtam, hogy ennek valaha lehet e bármiféle értelme, hogy mi zenélgetünk, a saját magunk szórakoztatásán kívül. Viszont ennek határozottan megfelelt, mi pedig fantasztikusan éreztük magunkat. 

Az érzés leírhatatlan volt. Egyszerűen szabadnak éreztük mindannyian magunkat. George úgy dobolt, mintha minden egyes ütés a saját szívdobbanásai lennének. Fred úgy gitározott, mintha a húrok akár a saját erei lennének. Én pedig úgy énekeltem, mintha senki sem hallott volna. Az összhang pedig tökéletes volt hármónk között.

Az elkövetkező két napban Fred és George csak azért jártak a nyomomban, hogy megtudják haladok e szövegekkel, miket írogatok. Én pedig minden egyes alkalommal elküldtem őket, hogy az alkotáshoz idő kell. Nem tudhatták meg, hogy hétfő este óta abba se bírom hagyni az írást...

A csütörtök viszont már másról szólt, sokkal várva vártabb dologról. Mégpedig eljött az ideje Mordon első órájának velünk.

Tűkön ülve ültük végig az átváltozástan és a bűbájtan óráinkat, majd ebéd után szinte már rohantunk a kijelölt termünkbe, ahol a kis csapatunk helyet is foglalt. A griffendélesekkel egyetemben, már alig bírtuk kivárni, hogy elkezdődjön az óra, hisz mindenki kiváncsi volt rá, mégis mit tartogat nekünk az ijesztő külsejű és modorú új tanárunk.

Mindannyian kiraktuk magunk elé A sötét erők- övédelmi kalauz című könyvünket, és csöndben várakoztunk. Ez önmagában már szokatlan volt, hisz eleve sokat beszélünk a másik ház diákjaival, ám ma azonban senkinek nem volt kedve magára haragítani Mordont, főleg abban a tudatban nem, amit nemrég Malfoy-jal tett.

Hamarosan fel is hangzottak a folyosón a már jól ismert döngő léptei, végül megjeltn Mordon maga is az ajtóban. A talárja alól ki-kilátszott egyik karmos végű falába, ami kiderült, hogy bicegése okozója.

-Azokat elrakhatjátok- recsegte, miután a tanári asztalhoz lépett és leült.- A könyveket. Nem lesz szükségetek rájuk.

Az osztályunk engedelmeskedett. Mordon elővett egy pergamenlapot, kirázta sebhelyes arcából szürke haját, majd hozzálátott a névsorolvasáshoz. Csak a normális szemével nézte a pergament, a mágikus szeme folyamatosan az arcunkat fürkészte.

-Jól van- bólintott, miután az utolsó tanuló is jelentkezett a neve hallatán.- Lupin professzor megírta nekem, milyen anyagrészeket vettetek. Eszerint alaposan begyakoroltátok, hogyan kell elbánni különféle sötét lényekkel. Tanultátok a mumust, a rőtsipkást, a bicegócot, a kákalagot, a kappát és a vérfarkast. Így van?

Mindannyian helyeslően bólintottunk, hisz Lupin professzor tanításait sosem fogjuk elfelejteni, annyira jó tanár volt.

-De keveset tudtok- folytatta aztán Mordon-, vészesen keveset tudtok az átkok kivédéséről. Az én dolgom, hogy segítsek pótolni ezt a hiányosságot. Egy évem van rá, hoyg felvértezzelek benneteket a sötét...

-Hogyhogy, hát nem marad tovább?- bukott ki a kérdés Ronból.

Mordon megcélozta Ront mágikus szemével. A fiú megszeppenve pislogott, mi többiek pedig döbbenten, várva arra, hogy mi jár annak, aki félbe meri szakítani Rémszem Mordont...

Ám legnagyobb megdöbbenésünkre, Mordon sebhelyes arcán egy mosoly jelent meg. Ami miatt nem csak Ron, de még mi is hálát adtunk az égnek. 

-Te Arthur Weasley egyik fia vagy, igaz?- recsegte Mordon.- Apád nemrég kihúzott engem a csávából... Igen, egy évig maradok. Ezt is csak Dumbledore kedvéért vállaltam... Egy év, aztán tovább élvezem békés nyugdíjas éveimet.

Sötéten kacagott fel, akár az éjszaka, mellé pedig még a tenyereit is összedörzsölte.

-Nahát akkor... Vágjunk bele! Tehát az átkok. Sokféle rendű és rangú átkot ismerünk. Na már most, a Mágiaügyi Minisztérium előírása szerint negyedévben csak az ellenátkokat taníthatom meg nektek. Magukat az illegális sötét átkokat hatodéves korotokig nem láthatjátok. Azt mondják, túl fiatalok vagytok még az ilyesmihez. Dumbledore professzor azonban úgy gondolja, nem kell annyira félteni titeket. És bizony én is azt mondom: minél előbb megtudjátok, mire számíthattok, annál jobb. Hogy is tudnál kivédeni valamit, amit sose láttál? Ha egy varázsló illegális átkot akar szórni rád, nem fog előre figyelmeztetni. Nem fogja udvariasan elmagyarázni, mi vár rád. Magadnak kell rájönnöd. Ezért fontos az éberség és az előrelátás. Azt most tegye el, Brown kisasszony, és rám figyeljen, hogyha beszélek. 

Lavender, az egyik girffendéles lány összerezzent, majd el is pirult. Parvati barátnőjével biztosan a horoszkópjukat nézegették, hisz mondhatni Trelawneynak a megszálltoja mind a két lány. 

Az ijesztőbb viszont már az a tény, hogy ezek szerint Mordon mágikus szemével nemcsak a saját fején keresztül látott át, hanem a tömör asztallapon is.

-Nos...- folytatta tovább Mordon.- Tudja valamelyikőtök, mely átkokat bünteti a legszigorúbban a varázslótörvény?

Néhányan bátortalanul felemelték a kezüket, és míg Mrodon felszólította Ront, mágikus szemével még mindig Lavendert figyelte.

-Hát- kezdte félszegen Ron-, apám mesélt egyről... Ha jól emlékszem, Imperius-átoknak hívják.

-Úgy bizony- bólogatott Mordon.- Az biztos, hogy apád jól ismeri azt az átkot. A minisztériumnak egy időben sok munkát adott az Imperius.

Mordon felemelkedett a székről, kihúzta az asztal fiókját és kiemelt belőle egy befőttesüveget. Az üvegben három nagy, fekete pók szaladgált. 

-De kis édesek- suttogtam oda Hannahnak, aki undorodva nézte a pókokat. Kettőnk közül valahogy mindig én voltam az, aki jobban odáig volt az efféle furcsa dolgokért.Hannah inkább csak megtűrte őket.

Mordon belenyúlt az üvegbe, kivette az egyik pókot, és a tenyerére helyezte. hogy mindannyian jól láthassuk. Aztán rászegezte az állatra a pálcáját és halkan egy szót mormogott.

-Imperio!

A pók fonalat húzva leugrott Mordon tenyeréről, majd lengeni kezdett előre-hátra, mintha légtornászmutatványt hajtana végre. Lábait mereven kinyújtotta, aztán csinált egy hátraszaltót, majd a fonalat elszakítva lehuppant a tanári asztalra, és ott kezdett cigánykereket hányni. Morodn megpöccintette a pálcáját, mire a pók a két hátsó lábára állt és bármilyen hihetetlen is vol tezt látni, szteptáncolni kezdett. Az egész osztályunk nevetésben tört ki, kivéve Mordont.

-Vicces, mi?- recsegte.- Az is ennyire tetszene, ha veletek csinálnám?

Egyszerre mindenkinek elment a kedve a nevetéstől. És nem véletlenül. Mert valahogy éreztük, hogy Mordon simán képes lenne rajtunk használni a tiltott varázslatot, főleg azok után, amit Malfoy-jal tett. Ráadásul valószínűleg még a lelke mélyén élvezné is a dolgot...