Veled minden tűzijáték...1/2[Fred Weasley ff.]

130. fejezet

Beköszöntött a december, teltek a hetek, engem pedig nyomasztottak a kinemmondott kérdések és gondolatok. Ráadásul az, hogy apa egész félévben érdekes leveleket küldött, ami még a megszokottnál is kevesebbett tartalmazott, igazán aggasztott. De amíg haza nem érek, nem akarok írásban feltenni kérdéseket. Ott, előtte, a szemébe nézve akarom megtudni az igazat anya haláláról. Mert idő közben sokat gondolkodtam...

A jelek szerint egy ügyes, bajkeverő boszorkányról volt szó, aki kifejezetten jó hajtó volt. Valahogy nem éreztem hozzá illőnek azt, hogy valami szimpla emberi betegségben haljon meg pont egy évvel a születésem után. Nem, itt valami más lesz a háttérben...

Szünet előtt két héttel hirtelen csapott le ránk az igazi tél, amikor már zúzmara és dér borított mindent, majd hó szálingózott. A Roxfortban azonnal elkezdett égni a karácsonyi hangulat, hála Flitwick professzornak. 

A barátaimnak nem szóltam semmiről, velük ugyan úgy viselkedtem, csupán Fred tudott arról, hogy mégis mire kerítek sort nemsokára. És tőle gyakran kaptam aggódó pillantásokat.

Ennek ellenére nagyon igyekeztem még kiélvezni azt, hogy a barátaimmal lehetek. Hogy még nevethetük velük néha őszintén. Hogy nem kell a dementorokon, a sikolyon és ordításon, a thestrál kérdésen, Sirius Balcken, Lupin professzor és a Hold esetén, az édesanyámon gondolkodnom...

De tudtam jól, hogy elkerülhetetlen lesz a dolog, hisz már itt volt az egész a nyakamon. 

Szünet előtti utolsó hétvégére még kitűztek egy újabb kirándulási lehetőséget a Roxmortsba, amit egyértelműen ki is használtunk mindannyian. Volt alkalmam megvenni a karácsonyi ajándékok, és mivel elég nagy lett a baráti társaságom, sok mindenkire kellett gondolnom. A legfontosabbak számomra Hannahék voltak, az ikrek, illetve Cedric. Így mindegyiküknek kedveskedtem valamivel, aminek kifejezetten örültek. Már sikerült úgy kiismernem őket két és fél év alatt, hogy nem hibáztam egyiküknél sem ajándék téren. Sőt, talán a legmegrendítőbb azt volt látni, amikor átadtam Zachariasnak egy gyönyörű tollat, ami új kollekciónak számított még a roxmortsi boltban, a fiú pedig tátott szájjal nézett először a tollra, majd rám. Ezek után pedig teljesen magától, csakis önszántából megölelt. Lehet, hogy másnak ez nem jelent sokat, hogy egy nagyon közeli barátja megöleli, de... Itt Zachariasról volt szó. Aki nem kedvelte azt, ha bárki is hozzá ér, vagy neki kell másokhoz. Így igazán hatalmas szónak számított ez. A közös kis karácsonyi ajándékozásunkkor, amikor mind a hatan letelepedtünk átadni egymásnak szánt kis dolgait, a társaságunk visítva, üvöltve tapsolta meg az ölelkezős jelenetünket.

-Erről ne szóljatok senkinek- intett le végül minket a fiú, amikor elengedett engem. Természetesen mindannyian felnevettünk és esznk ágában sem volt betartani Zacharias kérését. Ahogy eddig egyszer sem tettük. 

Cedricnek is nagyon tetszett a kis cikesz formájú akasztós dísz, ami picike volt, de amikor megláttam, hogy az iskolatáskáján lóg... Éreztem belül, hogy rengeteget számított neki ez az apró kis tárgy. 

Az ikreknek természetesen Zonkó csodaboltjában találtam meg az igazi, a Nagybetűs ajándékot, ami valami fura ketyere volt, amihez én egyáltalán nem értettem, de a fiúk imádták. Hála és boldogság csillogott a szemükben, amitől elviselhetetlenül összeszorúlt a szívem. 

Georgetól előre megkaptam a karácsonyi ajándékomat, ami egy rakat édesség volt, csakis a kedvenceim közül. Egyszerűen odáig voltam értük, hogy tudta melyiket mennyire szeretem. Fred pedig azt mondta, hogy az ő ajándékát majd később szeretné át adni, hisz együtt karácsonyozunk. A száján pedig furcsa mosoly terült el. Éreztem, hogy készül valamire...

Közben George egyáltalán nem haragudott meg rám, amin igazán meglepődtem, de nagyon örültem neki. Féltem, hogy személyes sértésnek veszi majd, hogy csak ikertestvérét hívtam meg hozzánk, és mikor neki is magyarázkodni kezdtem volna, hogy mennyire félek, mert igenis, most féltem... Akkor csak mosolyogva elcsitított, arcán olyan nyugodtsággal, ami arról árulkodott, ő mindent ért. És biztosított róla, hogy ő is segít átvészelni majd mindent, ami csak a nyakamba fog szakadni a szünet alatt... Amiért elképesztően hálás voltam neki. Úgyhogy ott, abban a pillanatban meg is ígértem neki, hogyha a következő Karácsony nem ilyen körülmények között fog lezajlódni, akkor együtt fogjuk tölteni. Mindannyian, közösen. Nem számít hol, a kastélyban, nálunk, vagy a Weasley családnál, egyáltalán nem érdekelt. Csak az, hogy akkor együtt legyünk majd. Most viszont még a szeretteimnél is fontosabb volt az, hogy végre választ kapjak a fél éve érlelődő és halmozódó kérdéseimre. Ezt pedig egy kérdés, zokszó nélkül megértette George. Ilyen barátokat kapni az életembe... Sokszor nem fogtam fel, hogy vajon mégis mivel érdemeltem őket ki.

Ám még a gondtalan roxmortsi kiruccanásunk sem telt annyira gondtalanul... Először is, az ikrek csak később jelentek meg, mondván valamit átadtak Harrynek. Úgy beszéltek erről, mintha valami örökséget hagytak volna rá, minden esetre nem árulták el, hogy miről van szó. Azt mondták elég, ha csak Harry tud róla. Végülis, mindenkinek voltak titkai, amit nem osztott meg a másikkal. Nekik is lehet magánéletük.

Másodszor pedig már ebben a falucskában sem hagyott magunkra Sirius Black. Ugyanis az édességbolt ajtaján pergamenlap fügött, ahogy szinte majdnem mindenhol.

A MÁGIAÜGYI MINISZTÉRIUM HIRDETMÉNYE

Felhívjuk a lakosság és a látogatók figyelmét, hogy Roxmorts község utcáin minden nap napnyugta után dementorok teljesítenek járőrszolgálatot. Az intézkedés Roxmorts lakóinak biztonságát szolgálja, és Sirius Black elfogásáig marad érvényben. A fenti okból mindenkinek azt tanácsoljuk, hogy igyekezzen napnyugta előtt végezni a bevásárlással. 

Boldog Karácsonyt!

Már a második ilyen hirdetménytől kirázott a hideg és úgy éreztem nem akarok többet látni. De hát mindenhol ott voltak ezek... Ahogy ezek szerint a dementorok is. Akik még mindig nem találják azt a nyavalyás Blacket.

Ám híre ment annak is, hogy a Mágiaügyi miniszter, maga Caramel is roxmortsban volt, sőt, még láttuk is, amikor gyorsan beültünk egy vajsörre a többiekkel, mivel annyira átfáztunk már. A tanáraink körében ült, de nem tudott minket annyira érdekelni a dolog, hogy vajon miről lehet szó. Valószínűleg szóba jött Sirius Black esete, meg Justin szerint egy csomó, unalmas felnőtt dolog. Emiatt pedig végképp nem volt kedvünk figyelmet fordítani a tanárainkra. 

Tehát így telt el az indulás napjáig az idő, ami valahogy egyszerre volt szörnyen gyors és szörnyen lassú. Az utazás napját pedig még bőségesen kihasználtuk a barátaimmal, hogy még egy utolsót tudjunk nevetni, mielőtt mindenki visszatér a maga kis világába. 

És őszintén megmondva, én az enyémbe nagyon féltem visszatérni...