Veled minden tűzijáték...1/2[Fred Weasley ff.]

145. fejezet

Még Roxmortsban megírtam a levelet apának, és fizettem a leggyorsabb bagolyért a postán. Ugyanis az ötlet, ami kipattant a fejemből, nélküle nem valósítható meg. Ugyanis szerettem volna engedélyt kérni tőle anya dobkészletéhez. 

Még nekem is elképesztő volt, mikor apa gyerekként közölte velem, hogy igen, édesanyám még dobon is tudott játszani. Így az ott állt darabjaiban, szerte szét a hangszerszobában, mert hiába tudott azon is fantasztikusan játszani, nem az volt a kedvence. Ahogy nekem sem, annyira nem, hogy még csak kedvem sem volt soha kipróbálni. Elég volt az, hogy megtanultam pár könnyebb darabot hegedűn és gitáron, ami megmutatta, hogy ezekhez a húros hangszerekhez sincs olyan nagy tehetségem. Ám a zongora... Mindig is az lesz a szívem csücske.

Így apától hamar visszaérkezett a levél, amiben leírta a szokásos dolgokat, na meg engedélyt adott rá, hogyha kitalálom hogyan vigyem a dobkészlet darabjait, akkor áládása arra, hogy bárki használja. Apa levele mellé pedig érkezett még egy. Maragerettől.

Nem sokkal januárban, a vissza érkezésünk után kaptam apától az első levelet. Ahol beszámolt arról, miszerint Margarettel megbeszélték a dolgokat, elég hosszasan. Mint kiderült, nem akarta apát elriasztana legelőször azzal, hogy valójában boszorkány. Hisz valljuk be, egy átlag muglinak ez elég sokkoló lett volna. Így Margaret nem tudhatott róla, hogy apa nem átlagos mugli, mert egyszer már volt egy boszorkány felesége, illetve a lánya is az. Mind a ketten bocsánatot kértek a másiktól, apa még azt is bevallotta miért félt annyira, amikor kiderült, hogy Meg is az. Nem akart ugyan úgy járni, mint anyával. Amit Margaret tökéletesen megértett, így először fel is ajánlotta, hogy akkor nyom nélkül kilép az életünkből. 

Apa azt is mondhatta volna hogy jó, akkor menj. Ám ő megfogadta ezúttal a tanácsomat, miszerint legyen merész és éljen. És igent mondott az életnek. Vele együtt Margaretnek is.

Így azóta a levelek mindig duplán érkeznek és mennek is. Egy megy apának, egy pedig Megnek, aki alig várja, hogy viszont lásson engem. Mindig izgatottan várom vissza a leveleket is, volt, hogy Margaretét hamarabb bontottam ki, mint apáét. Lehet erről jobb, ha nem is tud... 

De roppantul örültem neki, hogy végül Meg velünk maradt. A többieknek visítva újságoltam el, amikor megkaptam róla a levelet. Először nem értették miért örülök, mert nem jutottam szavakhoz, így Hannah és Justin csak átkarotlak, majd velem együtt ugráltak. Végül aztán sikerült elhadarnom nekik, hogy mégis milyen hatalmas dolog történt velünk, aminek őszintén örültek ők is. Ahogyan Fred is. Azt mondta mosolyogva, hogy már ráfért apára is a boldogság.

Így most ismét két levelet tartottam a kezemben, az egyik apa igenlő válasza volt, hogy varázsoljam oda magamhoz a dobot, a másik pedig Margaret levele volt. Mindig jó hangvételű litániákat tudott nekem írni, rengetegszer megnevettetett már csak a leírt szavaival is. Végül minden üzenete végén ott állt az, hogy alig várja, hogy újra lásson és megölelhessen. 

Ilyenkor a szívem mindig kihagyott egy ütemet, mindig belesajdult az egész testem. Hisz bele gondoltam az egészbe, hogy egy másik életben talán most anya írná ezt nekem... Könnyes szemekkel olvastam el újra a levelet, főleg a végét. Ami annyira anyai volt, hogy inkább összehajtottam a pergament és elindultam megkeresni Flitwick professzort.

Mint tudomásomra jutott, a Roxfortban ő felelős az énekkarért, ezért tippem szerint őt lehetne a legkönnyebben meggyőzni arról, hogy valahogy varázsoljanak ide egy dobkészletet. 

A tanári elé érve bekopogtam oda, majd mikor kijött az egyik tanár, aki nem tanított engem, de elmondtam neki, hogy Flitwickkel szeretnék beszélni, azt mondta máris szól neki. Így pillanatokon belül meg is jelent az ajtóban az aprócska tanár.

-Dankworth kisasszony, miben segíthetek?- köszöntött vékonyka hangján.

-Tanár úr, roppant fontos kérésem lenne ön felé- kezdtem mosolyogva.

-Hallgatom- intett nekem kedvesen.

-Tudom, hogy maga imádja a zenét...

-Az nem is kérdés!- vágta rá vigyorogva.

-Nos, egy pár barátommal arra gondoltunk, hogy néha szeretnénk együtt zenélni. Ám akadt egy kis bökkenő... A mugli hangszer nálunk található meg, de nem tudom hogyan lehetne ideszállítani azt.

-Ha csak ennyin múlik, akkor azt könnyedén megtudjuk oldalni, kisasszony- mosolygott fel rám szélesen Flitwick.- Mint tudja, a Roxfort területén nem lehet hoppanálni. Viszont már Roxmorts határainál igen. Így megmondja, mégis hová kell mennünk, aztán pillanatok alatt ide hozzuk a hangszerét.

-Tényleg, professzor úr?- kérdeztem hitetlenkedve.

-Persze, persze- károgta vékony hangján.- Milyen hangszerről lenne szó? Könnyen mozgatható?

-Egy dobfelszerelésről, édesapám minden tartozékát oda adja önöknek, ha közlik miért jöttek- néztem rá hálálkodva.

-Milyen érdekesek, ezek a mugli dolgok!- nézett rám elképedve.- Minél hamarabb ide hozzuk, nagyon kíváncsi vagyok rá! A fiatalokban van a jövő, a zenében. Zenéljetek csak!

-Professzor úr, el nem tudja képzelni mennyire hálás vagyok önnek- néztem rá teljesen bezsongva.

-Van egyéb kívánsága is?- kérdezte még kedvesen.

Egy pillanat erejéig majdnem rávágtam, hogy nem, csak ennyi. Ám...

-Nem tudom hallott-e már a zongoráról...

-Persze!- vágta rá lelkesen bólogatva.- A zene teremben van is belőle egy! Még régebben szereztem be, mert az egyik diákunk mese szépe tudott rajta játszani!

-Akkor... A barátaimmal használhatnánk azt a termet gyakorlásra?- kérdeztem meg tőle félve.

-Persze, kisasszony, persze- bólogatott hevesen.

-Professzor úr, elképzelhetetlenül hálásak vagyunk önnek- szó szerint majdnem felkaptam a kis tanárunkat, hogy megölelgessem.

-Ugyan, kisasszony, mint mondtam, a zene a lényeg!

Így már aznap délután megérkezett a dobfelszerelés, vele együtt apa üzenetével, miszerint minden rendben van e és mégis mire készülünk. Nos... Egyenlőre semmi konkrétat nem terveztem, de ha bevállna az, amire gondoltam...

Megköszöntem Flitwick professzornak a termet és a hangszert, hogy ilyen gyosran idehozták nekünk, majd le is hivattam az ikreket az egyik arra járó elsős kis csapattal, akik készségesen vállalták a feladatot. Hiába, nem volt olyan, aki ne kedvelte volna a két bajkeverőt.

-Na mizu?- lépett be a terembe lazán George és máris az összeszerelt dobkészletet figyelte.- A mindenségit, de gyönyörű vagy!

Nevetve néztem rá, majd Fredre, aki érdeklődve mellém sétált és szintén Georgeot nézte, aki már le is ült a dobok mögötti kis székre. 

-George, hadd mutassam be neked a muglik által elnevezett hangszert, a dobot- mutattam jókedvűen a tárgyra.- Dob, hadd mutassam be neked Georgeot, aki ha minden jól megy, agyon fog püfölni. 

-Máris remekül hangzik- csapta össze tenyereit a fiú.

És több nem is kellett, máris munkához láttunk.