Veled minden tűzijáték...1/2[Fred Weasley ff.]

98. fejezet

Olyan érzés volt, mintha egy végtelenül hosszú csúszdán siklanék lefelé. A cső több helyen is elágazott, de a mellékjáratok sokkal szűkebbek voltak a kanyargós és meredek főjáratnál. Valószínűleg a kastély pincéjénél is mélyebben járhattunk már. 

Épp amikor már aggódni kezdtem, hogy talán sosem ér véget ez a cső és útközben talán a többiek eltűntek a mellékcsövekben, a csúszda hirtelen vízszintessé vállt és kiröppentem a végéből. Nedves csattanással landoltam egy sötét, kövezett alagút padlóján. A járat épp csak olyan magas volt, hogy fel lehessen állni benne. Lockhart néhány lépéssel odébb állt, már a két lábon álló Harryvel, és Ronnal, aki a földről feltápászkodva a hátsó felét simogatta. Lockhart ruhája csupa latyak volt, ő maga pedig olyan fehér, akár a fal. 

-Mérföldekkel az iskola alatt lehetünk- állapította meg Harry. Szavai hosszan visszhangoztak a sötét alagútban.

-Valószínűleg a tó van felettünk- tette hozzá Ron a nyálkás falakat szemlélve. 

Én egy szó nélkül felemeltem a pálcámat és ismét Lockhartra szegeztem, mintha ez csak egy természetes, megszokott gesztus lenne. Majd mind a négyen belebámultunk a sötét alagútba. 

-Lumos!- mormolta Harry, mire pálcáján kigyulladt az aprócska láng.- Gyerünk.

Csattogó léptekkel indultunk meg a lucskos kövezeten. Alig karnyújtásnyira láttunk előre. Testünk a pálca fényében rémisztő árnyékot vetett a nedves falakra.

-Az a legfontosabb- szólt halkan Harry, miközben óvatosan lépkedtünk a sötétben-, hogy nyomban becsukjuk a szemünket, amint bármilyen mozgást észlelünk.

Nem kérdeztem vajon miért, csak készen álltam rá, hogy bármelyik pillanatban becsukjam a szememet. Ez Harryék terepe volt, száz százalékig meg kellett bennük bíznom. 

Az alagút azonabn csendes volt, mint a sír, és az első váratlan zaj egy hangos roppanás volt. De csak Ron lépett rá egy patkánykoponyára. Harry lejebb eresztette a pálcáját, így meg tudtuk vizsgálni a padlót. Ami teles tele volt apró állatok csontvázaival.

Gyorsan tovább indultunk, senkinek nem kellett külön szólni. És biztos voltam benne, hogy közben hárman is ugyan azon gondolkodunk, aggódunk. Hogy ezek után milyen állapotban fogjuk Ginnyt találni? 

De megpróbáltam kiverni ezeket a gondolatokat a fejemből és csakis arra koncentrálni, hogy az előttem haladó Lockhart semmit ne csináljon az engedélyünk nékül, és közben hátba se támadjon engem semmilyen lény, mint sorzárót. Pár lépés után az alagút viszont éles kanyart vett.

-Harry, ott van valami- szólt rekedten Ron és megragadta barátja karját. Én azonnal szorosabban markoltam a pálcámat. 

Mind a négyen megtorpantunk és a szemünket meresztettük. Csak annyit láttam leghátulról, hogy egy hosszú, vastag és görbe valami fekszik mozdulatlanul az alagút padlóján.

-Lehet, hogy alszik- suttogta, majd felénk fordult. Bár Lockhart és a szemeire tapasztott keze nem lehetett valami bíztató látvány. 

Harry ismét a valami felé fordult és közelebb emelve a pálcáját, már láthattuk, hogy mi az. Méregzöld kígyóbőr volt, és ami levedlette, az legalább hat méter lehetett.

-Uramisten!- nyögött fel Ron.

-Ez legalább hat méter hosszú- vizsgálgatta Harry a kígyó bőrt.

-Vagy hosszabb...- nyelt egyet Ron.

Előttem hirtelen rogyott térdre Lockhart, majd el s dőlt, mire a két fiú azonnal megfordult.