Veled minden tűzijáték...1/2[Fred Weasley ff.]

190. fejezet

Vacsora közben Zacharias csakis Malfoy fantasztikus leáldozásáról tudott mesélni, hogy soha többé nem szeretné ezt a fantasztikus eseményt elhalasztani.

Én viszont inkább a Griffendél asztala felé tekintgettem, ahol el is kaptam Fred pillantását. Némán mutatott rám, Georgera és magára, majd a nagyterem ajtajára. Tehát bármi is legyen az, amit tegnap este említettek, már most beakarnak avatni. Úgyhogy bólintottam neki, miszerint vacsora után akkor találkozunk.

Jól tele ettem magam, ahogy falánk barátaim is, így indultunk meg kifelé a nagyteremből.

-Nekem még dolgom van, majd megyek- közöltem velük gyorsan, még a nagyterem bejáratában, ahol végül megálltam.

-Hát persze- bólintott azonnal Hannah.- Csak vigyázz a bolygók állásával. Ugyanis a Holdadat a Mars keresztezi, a kos pedig...

-HANNAH!- szóltam rá elképedve a lányra.

Legjobb barátnőm vihogva rohant előre, hogy semmiképp se tudjak utána kapni, hogy esetleg egy kicsit megszorongassam. Talán pont a nyakánál...

Ám a többiek értetlenül pislogtak csak ránk, úgyhogy el is döntötték magukban, hogy mi ketten mennyire hülyék vagyunk, majd tovább indultak. Végül pillanatokon belül megérkezett Fred és George is, akik arcán ismételten az a sunyi, összeesküvő vigyor ült.

-Indulhatunk?- kérdezte Fred izgatottan, mire csak sóhajtva bólintottam. 

Egészen a Flitwick professzor által felajánlott teremig mentünk, ahová belépve azonnal megláttam az összeszerelt dobkészletet, illetve a mellette álló gitárt.

-Mire készültök?- kérdeztem őket gyanakodva.

-Csak csüccsenj le az egyik padra- utasított vigyorogva George, miközben ő lazán levágódott saját székére, kezeibe kapta az ütőit, majd trükkesen megforgatta azokat.

Fred a gitárjához lépett, könnyedén felkapta azt, majd a nyakába akasztotta egy öv zserűségen, ami eddig nem volt a gitáron. Így viszont egyszerűen csak lógott a ynakában, nem kellett leülnie egy székre, hogy a lábain tartsa a hangszerét.

-Hegyezd ki füleidet csodás muzsikánkra- közölte vad vigyorral a fiú, majd ikertestvéréhez fordult.

-És egy-két-há és'- kiáltotta George, minden egyes szónál az ütőit össze koccintva, majd szinkronban kezdtek el játszani.

Egyáltalán nem olyan stílusban játszottak, mint amilyet én tanítottam nekik. Ez vad volt, durva, pörgős, mégis kellemes. Olyan, amire még én is szívesen táncra prödülnék, a lábam pedig akaratlanul is dobolni kezdett a fantasztikus ritmusra.

A fiúk arcán csupa élvezet játszott, miközben George boldogan püfölte a dobokat, néha még egy kis színészi játékost is vitt az ütők pörgetésébe. Fred pörögve-forogva járkált George előtt, néha össze is néztek, olyankor egy újabb basszusa következett a zenének. Majd mikor az egész befejeződött, még mindig a fülemben csengett az egész. 

A fiúk lihegve néztek rám. Arcukról sütött a vágy, hogy megtudják mit gondolok róluk őszintén.

-Ez...- kerestem a szavakat. A fiúk ettől azonnal elkomorodtak és ijedten néztek össze.- Ez... Én erre szavakat nem találok, hogy mennyire jó volt...

-Ezaz!- pacsiztak össze ordítva a fiúk, örömükben egymásba karoltak.

-Ti... Mikor... Hogy...

Nem tudtam felfogni ezt az egészet. Olyan érzésem volt, mikor őket hallgattam, mintha csak egy fantasztikus koncerten lennék, amiről csak álmodozni mertem eddig. Most viszont... Itt állt előttem két tehetséges fiú, akik olyan zenét raktak össze, hogy a lélegzetem is elállt.