Veled minden tűzijáték...1/2[Fred Weasley ff.]

132. fejezet

Másnap reggel ásítások közepette sétáltam le a nappaliba, ahol Fred kiterülve aludt a kanapén. Póló nélkül.

Egy pillanatra még meg is álltam, hogy megvizsgáljam őt alvás közben. Meztelen mellkasa egyenletesen mozgott fel-le, ahogy levegőtt vett. Az edzések miatt halványan ki volt már dolgozva az izomzata, így a hasa már enyhén látszani engedte, hogy talán egyszer kockák is lesznek ott a halvány vonalak után. Ám nem sokáig időzött rajta a tekintetem, hisz már korábban is láttam őt így. Csupán megnyugtató érzés volt azt látni, hogy arcán az alvás békéje tükröződik.

Odaléptem mellé és mosolyogva túrtam bele a hajába.

-Szép jó reggelt- köszöntöttem őt vidáman. Talán még életemben nem voltam ennyire fitt reggel, nemhogy még mosolyogjak is.

-Csak adj még egy órát, még egy órát...- motyogta bele a párnába, ahogy hasra fordult, így már csak a hátát láttam.

-Aludj csak nyugodtan, lusta dög- piszkáltam meg a vállait, mire belemorgott valamit a párnába.

Nevetve kezdtem neki a reggelnek, egy reggeli készítéssel. Hamarosan felkelt apa és Fred is, úgyhogy közösen megreggeliztünk, majd neki álltunk összekapni a házat estére. Apa már szerzett egy pici fát, amit annyira imádok, így neki is kezdhettünk a díszítésnek. Egész végig mosolyogtunk, nevettünk és jól éreztük magunkat. Apa és Fred anniyra jól kijöttek, mintha mindig is ismerték volna egymást, vagy mintha Fred már nem egyszer járt volna itt. 

Örültem annak, hogy apa ilyen nyitott volt, jól esett azt látni, hogy nem stresszel, nincs az arcán a megszokott, örökös szomorúság, ami halványan ül ott mindig. Mintha sosem akarna onna  eltűnni. Ám most ez közel sem így volt most.

Egész nap betudtam ezt annak, hogy talán ez azért van, mert most nem csak ketten vagyunk. És mikor átadtam neki az ajándékát, mert nem bírtam vele tovább várni- ami egy válogatás összeállítás volt a Mézesfalásból-, hirtelen elkomorodott.

-Túl sok a cukor?- kérdeztem tőle aggodalmasan.

-Nem, dehogy, ez... Valami fantasztikus, elképesztő ajándék, mint már mondtam- mosolygott rám kedvesen, igazán őszintén.- Csak... Van valami, amiről beszélni akartam veled...

-Mond nyugodtan- pillantottam rá komolyan. A szívem már most hevesebben vert.

-Nem lenne gond...- furcsán gesztikulált a kezeivel, mint aki nem találja a szavakat.- Nem lenne gond... Ha...

-Bökd már ki apa!

-Ha ma velünk vacsorázna egy barátom?

Őszintén megdöbbentett a kérdése. Mármint, tényleg... És valószínűleg ez az arcomra is volt írva.

-Ha igen, akkor lemondom, csak...- kezdett el azonnal szabadkozni, mire azonnal közbe szóltam.

-Nem, apa, dehogy, ne mond le- ráztam a fejem.- Csak... megleptél.

-Tudom, én magamat is- dörzsölgette a nyakát zavartan.

Az, hogy apa átakar hívni hozzánk valakit, egy barátját, méghozzá Karácsonykor... Életemben nem történt még ilyen. És ez azt jelentette, hogy brutális fordulat történhetett vele is, mert ez égbekiáltóan érdekes dolognak számított nála. 

Mégis, gyorsan megráztam a fejem és őt figyeltem. Izgatott volt, a kezeit tördelte. Látszott rajta, hogy fontos neki az, aki át akar majd jönni és fontos neki az én véleményem is. Hirtelen úgy éreztem magam, mintha kettőnk közül én lennék a szülő és most ő lenne a gyerek, a tínédzser, aki arra vár, hogy a szülő beleeggyezzen abba, hogy átjöhessen hozzá a barátja. Talán még én sem voltam ilyen zavarban, amikor megkérdeztem tőle levélben, velünk töltheti e Fred a Karácsonyt, mire azonnal reagált, hogy persze, sőt, még hívhatok akár több embert is. Mind a ketten változtunk ez alatt a két és fél év alatt. Barátaim lettek, fontos lettem mások számára is, ahogy ők is nekem. És eközben apa is változott...

-Na és milyen ez a barát?- kérdeztem tőle lágyan mosolyogva.

Apa megkönnyebbülten, szinte reszketve fújta ki a levegőt.

-Nagyon... kedves- kezdett bele a mesélésbe zavartan apa. Arcát enyhe pír borította be.- Igazán jó a humora, nagyon sokat dolgozik ő is, törődő, csinos...

-CSINOS?- szaladt fel a szemöldököm a plafonig.

APA EGY SZÓVAL SEM EMLÍTETTE, HOGY NŐRŐL VAN SZÓ!

-Nos...- köhintett zavartan.- Én...

-Mesélj már, mit értesz csinos alatt? Milyen a haja? Szép a szeme?- kezdtem azonnal faggatni őt.

Olyan pontra értünk el, ahol még sosem tartott a kapcsolatunk. Apa és én évekig gyászoltunk, ő még jbban is, mint én. Hisz elveszítette a feleségét, élete szerelmét... Azóta pedig soha senki felé nem nyitott még. Egészen idáig...

Éreztem, hogy bennem egyszerre törik meg valami, de formálódik is mássá. Ez az érzés már-már a boldogságra hasonlított. Izgatottan néztem apára, aki szinte nem is találta a szavakat. Természetesen eszem ágában sem volt az, hogy haragudjak rá. Örültem neki, úgy igazán örültem. Így azonnal olyan kérdéseket tettem fel neki, amin ő meglepődött. Nem hitte volna, hogy így eltudom majd fogadni azt, vagy inkább azt a személyt, aki nemsokára belép a mi kis házunkba.

-Szép barna haja van, kék szemekkel, igazán... Szép az arca, de ami még fontosabb, hogy nagyon kedves, nagyon nyitott- próbált már most meggyőzni arról a nőről, akiről szó volt.- Anniyra szeretném, ha jóban lennétek, mert...

-Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó ember lehet, ha téged is megtalált- mosolyogtam apára kedvesen.

Édesapámnak hála csillogott a szemében, olyan szinten, hogy talán azok már könnyek voltak.

-Azt hittem mérges leszel...- suttogta nekem elfuló hangon.

-Mérges?- nevettem el magam őszintén.- Azért, mert végre te is boldog szeretnél lenni? Apa... Nekem is lett egy életem, tele varázslókkal, boszorkányokkal, barátokkal, veszéllyel. Miért épp rád haragudnék, ha végre te is tettél egy lépést a boldogabb jövő felé?

Apa megrendülten nézett rám, arcán lefolyt az első könnycsepp. Én sem tudtam sokáig tartani magam, már nekem is rég szúrták a szememet.

-Köszönöm...- suttogta nekem hálásan, miközben megölelt.- Annyira féltem... Mindenki azt mondta, hogy a lányok nem akarják elfogadni az apjuk párját, mert az nem az anyjuk és...

-Én sosem találkoztam anyával úgy, hogy emlékeim is legyenek vele- néztem fel rá őszintén.- Igen, ő mindig is az anyukám lesz, de... Sosem volt anya karakter az életemben. Nem hibáztathatlak ezért sem, sem azért, ha most szeretnél egy ilyet adni nekem, magadnak. Örülök neked, szívből szóló boldogság van bennem. Nekem csak az számít, hogy te boldog legyél apa. Mert nekem csak te vagy úgy igazán, aki mindig is az életemben volt és lesz...

Apa sírva ölelt át engem. És én is őt. Nem tartottam őt gyengének, mert férfi létére elsírta magát. Inkább erősnek. Hogy képes volt lépni, képes volt végre tényleg lépni egy nagyot... Büszke voltam rá.

-Na, és hogy hívják a gondolom mugli hölgyet?- kérdeztem tőle szipogva, arcomon mosollyal.

-Margaret Blair.

-Igazán szép neve is- biccentettem elismerően.

-Alig várom, hogy végre te is találkozz vele!

És őszintén megmondva... Iszonyatosan vártam már, hogy ki lehet ez a Margaret, aki apát ennyire eltudta varázsolni...