Veled minden tűzijáték...1/2[Fred Weasley ff.]

76. fejezet

Idegesen pillantottam le Zachariasra, aki már-már felpattant a helyéről, olyan feszült volt. A többiek is engem néztek, hogy mégis mit fogok reagálni. Hogy vajon elsétálok mellette és hagyom, hadd gondolkodjon még azon, amit tett? Ez a jó pár nap, míg Zacharias csakis magára volt utalva, valószínűleg állandó gondolkodásra késztette a fiút. Mégsem tudtam még önmagam sem eldönteni, hogy hagyjam e tovább a gondolataival, amik egyfolytában őrlik őt vagy hajlandó legyek meghallgatni őt. 

A srácok mellettem szintén idegesen néztek hol rám, hol Zachariasra, hogy kiderüljön, vajon ismét egyesül e bandánk.

-Kint a folyosón- biccentettem a nagyterem ajtaja felé, mire Zachariasból kiszakadt egy megnyugtató sóhaj és már talpon is volt. A nyomonban szaladva siettet kifelé, és amint kiértünk máris lehúzódott félre.

-Én...- kezdte idegesen a fiú.- Én... Sajnálom Arabella... Csak kicsúszott a számon az a dolog, én nem gondoltam azt annyira komolyan... Tudom, hogy ez a bocsánatkérés így valami borzalmas, de hidd el, megbántam. Nagyon. Mikor láttam, hogy ti nélkülem is olyan jól el vagytok... Nekem pedig... Igazából rajtatok kívűl nincs is senkim... Féltékeny voltam rád amiatt, hogy milyen gyorsan bekerültél a csapatba, pedig tehetséges vagy... Azt bántam benne a legjobban akkor, hogy én meg se próbáltam, téged pedig azonnal felvettek, emiatt annyira elborult az agyam... És egyszerűen annyira hiányoztok már, hogy nem bírom tovább nézni, hogy ti nektek én nem hiányzom... 

A fiú idegesen abba hagyta, a kezét tördelve nézett rám.

-Meg tudsz nekem bocsátani?- kérdezte halkan.

Némán néztem a fiúra és átgondoltam mindent, amit mondott. Hogy mindazt a rettenetes dolgot, amit a fejemhez vágott, csupán azért tette, mert féltékeny lett, hogy ő nem került be a kviddics csapatba. 

Végül sóhajtva néztem rá.

-El sem tudod hinni, hogy igazából mennyire hiányoztál már nekünk- mosolyogtam rá halványan.

A fiú szemei felcsillantak, olyan arcot vágott, mintha nem hinne annak, amit hallott.

-Most akkor... Tényleg megbocsátasz?- kérdezte fuldokló hangon.

-Gyere ide te idióta!- mosolyogtam rá szélesen, miközben kitártam a karjaimat.

Zacharias, az a Zacharias, aki minden érintéstől irtózik, amit tőlünk kap, sosem csatlakozik a csoportos öleléseinkhez, most habozás nélkül kitárta ő is a karjait és egyenesen a nyakamba ugrott. Nevetve hátráltam pár lépést, hogy valahogy ellensúlyozzam Zacharias lendületét.

-Köszönöm- suttogta a fejem mellett.

-Zacharias, ugyan, barátok vagyunk. Még ha néha rossz barátok is, akkor is barátok. Egy életre.

A fiú még szorosabban húzott magához, én pedig hagytam.

Tudtam mennyit jelent ez most neki. Mert ezzel azt ígértem meg neki, hogy mindig el fogjuk viselni a kiálhatatlan személyiségét és történjék bármi, akkor is mellette leszünk.

-Menjünk vissza mostmár, mert a hasam lassan elkezdi megemészteni önmagát- kocogtattam meg a fiú vállát, mire ő azonnal elengedett.

-Menjünk- mondta vidámsággal az arcán. 

Életemben sosem láttam még Zachariast ennyire őszintén mosolyogni. Inkább kárörvendő mosoly játszik általában az ajkán, vagy egyáltalán nem mosolyog, de most... Most igazán őszintén megnyílt előttem, még sosem tudtam belőle így olvasni, mint egy könyvből.

A nagyterembe visszasétálva a többiek már az ajtót lesték, még azelőtt, mielőtt beléptünk volna. Valószínűleg egész végig azt lesték, hogy végül hogyan jövünk vissza. Én egyedül, Zacharias nélkül, jelezve, hogy még nincs béke?

De amint meglátták, hogy ez nem így van, boldogan mosolyogtak egymásra, sőt még hangosan kurjantottak is, jelezve mennyire egyet értenek a döntésemmel.

Nevetve sétáltam vissza hozzájuk és leültem a megszokott helyemre, Hannah és Susan közé.

-Tudod, azért örülök, hogy visszajöttél, legyél bármennyire is tahó- közölte rögtön Hannah, amint Zacharias leült Susannel szemben.- Justin nem értette annyira a piszkálódásomat, konkrétan bóknak vette, amikor brokkolinak hívtam.

-Brokkolinak hívtad?- kérdezte teljesen értetlenül Zacharias.

-Nézz rá a hajára, és mond, hogy nem úgy néz ki mint egy brokkoli- bökött a villájával Hannah Justin felé.

-Csak azért mert göndör haja van? kérdezte továbbra is értetlenül Zacharias.

-Egyszer még befestem zöldre...- mondta halkabban, elgondolkodva Hannah.

Nevetve néztem körbe a többieken. Mindenki azonnal elkezdett csevegni a másikkal, mintha a csapatunkat nem is érintette volna az, ami történt. Vagy mintha meg sem történt volna. Ám mégis megtörént, és akármennyire mélyen is tették el magukban ezt a dolgot a barátaim, elfelejteni nem fogják. Ugyanis ez volt a baráti társaságunk első nagy összekapása, amikor szükségesen kellett szétválnunk, mert hibáztunk. És tudtam, hogy történjem bármennyi ilyen eset, mi mindig meg fogjuk majd ezt oldani. Mert mi egy életre kaptuk meg egymást, mi, hatan.

-Akkor mehet a süti evő verseny?- kapcsolódtam vissza a beszélgetésbe mostmár én is, amikoris Justin éppen Hannahoz fordult.

-Naná, hogy mehet- vágta rá egyből a lány és már nyúlt is a sütiért.- Arabella, számold mennyit toltam be. 

És bármennyire is hihetetlen, Hannah végül nyert. Csak evett, evett, evett és evett. Elképesztő volt, méginkább undorító, hogy ilyen töménytelen mennyiségű tökös sütit magába tudott tömni. A végén már szó szerint. Belenyúlt a saját szájába és lenyomkodta a falatokat a torkán. Emiatt nyerte meg az egészet, ugyanis Justin már nem tudott többel megbirkózni, az utolsó falatokat már nem tudta magában tartani. Tehát végignézhettük azt is, hogy kiköpi a sütit a tányérjára, miközben legnagyobb meglepetésünkre az egész asztalunk éljenezni kezdett. Először nem értettük, hogy mi történik körülöttünk, majd páran odajöttek Hannah-hoz, hogy gratuláljanak neki. Ekkor értettük csak meg, hogy valójában végignézték az egész evő versenyt és hogy konkrétan szurkoló csapatok alakultak ki, hogy vajon melyikük fog nyerni.

Olyan hangosan ünnepeltünk a saját asztalunknál, hogy a szomszédos asztaloktól is átnéztek hozzánk, bár a Griffendélnél elég kevesen ültek, sokan inkább a klubhelyiségükben buliztak, ünnepelték a győzelmüket. A Hollóhát érdeklődve pillantott át hozzánk, ugyanis ők nem voltak sosem olyan ellenszenvesek, a közelgő meccsünk miatt sem, mint a Mardekár emberei. Ők teljes mértékben úgy néztek ránk, mintha a mi hibánk lenne az egész világon minden. Látszott rajtuk, hogy szokásos ridegségük most a százszorosára nőtt amiatt, hogy veszítettek. 

Ennek ellenére mi így is jól éreztük magunkat, nem tudták a kedvünket szegni, bármennyire igyekeztek is. 

Bár a jó kedvemet mégis betudta árnyékolni egyetlen apróság. Méghozzá Fred Weasley. Ráadásul azzal, hogy csupán csak fucsán köszönt el tőlem. Lehetséges lenne, hogy valaki is egy ilyen szimpla kis jelentéktelen dologgal ennyire hatással legyen másra?