Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Isaac Foster x Reader

Itt is az új rész GrtaCsik7 kérésére, remélem tetszik ^^

Mi történt volna, ha...

Ez a kérdés sok emberben felmerül az élete során, rengeteg alkalommal, különféle dolgok miatt. Mindenkinek mások az okok; ha szerelmet vallottam volna, ha nemet mondtam volna, ha igent mondtam volna, ha van elég merszem, ha jobban bízom magamban, ha nem hittem volna neki, és a végtelenségig lehetne sorolni. Ez a kérdés engem is sokszor kísértett. Már egészen az óvodáig visszanyúlik a legelső eset, amikor feltettem magamnak a kérdést.

Csupán csak egy apró baleset volt. Mindig csendes gyerek voltam, épp ezért gúnyoltak, de féltek is tőlem; azt mondták, hogy nem látnak a fejembe és biztos valami rossz dolgon töröm a az eszem. Pedig én nem akartam semmi gonoszat csinálni. Mégis rám fogta mindenki, amikor előttem az egyik csoporttársam leesett a mászókáról és eltörte a karját. Én voltam az egyetlen, aki még utána is kapott, próbálva megelőzni a bajt, mégis mindenki azt mondta, hogy én löktem le. Még maga a lány is ezt állította. Mindegy volt a ránk vigyázó felnőtteknek, hogy mennyire keservesen sírva rajtam a fejem, bizonygatva az igazam, nem hittek nekem. Még a szüleimet sem tudtam meggyőzni. Aznap mindenki elkönyvelt egy bárány bőrbe bújt farkasnak.

Mi történt volna, ha hamarabb mozdulok?

A következő esetek sorra rohamoztak meg, általános iskola felső tagozattól kezdve. Sorra vert át mindenki: a barátaim, a fiúk, a családom. Mindig magam hibáztattam. Az egyetlen támaszom csak két lány maradt, akik ha tört, ha szakadt, mindig mellettem álltak. Eleinte azt hittem, hogy csupán csak nincs szerencsém a szerelemben, vagy úgy általában az életben. Így egyik kapcsolatból ugrottam a másikba, keresve azt, aki megéri minden figyelmem. De végül minden egyes fiú kihasznált és eldobtak maguktól a végén, mint valami véres rongyot. Én még hinni szerettem volna, hogy van igaz és feltételek nélküli szeretet, de egyre jobban vesztettem el a reményt. Barátnőim igyekeztek megóvni az újabb és újabb csalódásoktól, persze önfejűségem miatt sikertelenül. Azonban ekkor találkoztam Vele. […]

Céltalanul róttam az utcákat, csak a fejem akartam kiszellőztetni. Az iskolában volt egy fiú számon tartva: Isaac Foster, az utolsó éves srác, aki nem hallgat a tanárokra, diáktársaira vagy úgy akárkire; a fiú, aki kattos és egyetlen másodperc kell ahhoz, hogy eldöntse: valakit addig fog verni,amíg kórházba nem kerül. Azt pletykálták, hogy ölt is már, noha én nem hittem ennek az ostobaságnak. Lehet, hogy kötések borítják az egész testét és tényleg erőszakos alkalmanként, de én nem tekintettem rá szörnyként vagy gonoszként. Mégis, mikor este velem szemben sétált, kezeit zsebre dugva, kissé megfagyott bennem a vér. Igyekeztem gyorsan elmenni mellette, mégis megfogta pulcsim ujját, ezzel megállásra késztetve.

- Hm?- fordultam hátra. Reméltem, hogy sikerül lazának mutatnom magam. Egyszerre dúlt bennem a félelem és az izgatottság.

- Nem kéne otthon lenned?- hangja bújtatottan számonkérő volt. Mintha tudná, hogy ilyenkor általában otthon gubbasztok és csak zenét hallgatva tanulok.

- Nincs megszabva az életem. Nem volt kedvem a házban lenni. Miért?

- Gyere...- cöccögött idegesen, s megindult balra. Kissé összezavarodtam, de reméltem, hogy nem épp egy sikátorba visz, hogy aztán megöljön, szóval vele tartottam. Csendesen követtem a kapucnis alakját, miközben nézelődtem, bármiféle támpontot keresve, hogy mégis merre akar engem elvinni. Bő húsz perces séta múltán, megállt egy tér közepén és felfelé nézett. Gondoltam így akarja mutatni, amiért jöttünk, tehát én is nyakam kitörve a fejem fölé néztem. A Hold teljesen kerek alakja pont a fejünk felett volt, s szinte közelebbnek éreztem, mint alapból.