Itt is az új rész H4KUWEB kérésére, remélem tetszik ^^ A képet, amiből ihletet merítettem, a rész végén megtaláljátok, szerintem nagyon aranyos :3 Illetve bocsi, kicsit rövidebb lett, mint szokott
Mindenki ismeri ismeri az "Élet a szép hazugság, a halál a csúf igazság" mondatot. Lényegében valóban igaz. Én, ki életet ad a Földre, gyönyörű hazugságokat ígérek az embereknek, melyeknek a fele lehetetlen, hogy beteljesüljön. De ott van Tendo. Ismertebb nevén Halál vagy a Kaszás. Mi mindig is párban jártunk, egyikünk létezéséből gyökerezett a másik, mégsem lehettünk a világ keletkezése óta sem egymáséi. Vonzott minket a másik, törődtünk egymással, s szerettük társaságunkat felkínálni egymás számára. Magunk sem voltunk teljesen tisztába azzal, hogy miért tiltott dolog számunkra a beteljesült szerelem, de tiszteltük annyira a szabályzatot, hogy nem szegtük meg egyetlen egy pontját sem.
Azonban azzal senki nincs tisztában, esetleg egy maroknyi élet, hogy Tendo valójában nem is rémisztő, nem siettet vagy kerget, ahogy "csúf" sem. Satori meleg szívvel rendelkezett, odafigyelt az utolsó kívánságok beteljesítésére -amíg a kérés nem lépi túl a számunkra engedélyezett dolgokat-, ha kellett a léleknek egy kis idő, addig várt vele, amíg csak kellett. Gondoskodott azokról, akiket a túlvilágra segített. Mindig megmosolyogtattak eme cselekedetei, a nagy rohanásban ő volt az, aki megállította kicsit az időt, hogy megcsodálhassam a tevékenységeit. Utáltam, hogy hiába szerettük egymást, nem tehettünk semmit.
Épp andalogtam az utcákon, az eső esett, de én nem bántam. Szerettem az esőt; az illatát, a hűvösségét, hogy segíti a munkám, hiszen öntözi a növényeket, táplálja a vizeket, amelyet az embereim használnak fel. Néztem, ahogy a két lábon járók sietve keresnek menedéket a természet siránkozása miatt. Egyesek esernyőt ragadtak, mások rohanni kezdtek hazafelé, esetleg besiettek egy boltba, kávézóba. Mindig mosolyt csalt az arcomra, hogy mennyire aranyosan keresik a menedéket, holott a viharokban vagy zivatarokban semmi rossz nem volt. Én nem siettem sehova. Csak lépdeltem. Jobb lábam elé a balt helyeztem, majd a bal elé a jobbat, s így tovább. Lassan, nyugodtan. Kezeim a nyakam mögött kulcsoltam össze, s nem zavart, hogy az arcomba tapadt a hajam. Hiába nem láttak engem, a természet engem sem került meg. Ruhám is szorosan simult a testemhez, néha megborzongtam, ahogy mezítláb beleléptem egy hűvös pocsolyába.
"Micsoda szép nap". Ezt gondoltam. Ekkor pedig megpillantottam Tendot. A füvön ücsörgött törökülésben, karjaival hátradőlve tartotta meg magát, ahogy bámulta a tavat maga előtt. Megálltam, kissé gondolkozóba estem. Hezitáltam, nem voltam biztos abban, hogy oda kéne mennem hozzá. Végül mégis megindultam felé. Kezeim a szemei elé tettem, ajkaimom apró mosoly ült. A fiú felnevetett, s megfogva övéhez képest még így is aprónak tűnő mancsaim, majd egy puszit nyomott a tenyerembe.
- Volna egy tippem, hogy ki áll mögöttem - azzal hátrahajtotta a fejét, s széles vigyorral tanulmányozta pírba szökött arcom.- Pont akire számítottam. Szia [Név]!- engedte el a kezeim, én pedig leültem mellé.
- Helló - mosolyogtam rá, ahogy megigazítottam a ruhám.- Hát te? Ki a kisfickó melletted?- pillantottam a vidrára, aki fejét az ölébe hajtva remegett. Tendo keze az állat hátára csúszott, s simogatni kezdte őt.
- Szerette volna utoljára látni az esőzést, de kicsit fél még. Gondoltam adok neki még egy kevéske időt, mielőtt továbbállna a lelke.
- Milyen nemes cselekedet - kuncogtam fel, s megcirógattam a kis lélek fejét.- Ne aggódj, jó kezekben vagy. Tendo odafigyel majd rád, minden rendben lesz pici vidra.
- Szeretem, hogy így meg tudod nyugtatni őket.. - sóhajtott fel Satori mosolyogva, mikor észrevette, hogy már nem remeg a védence, csak figyelemmel kíséri, ahogy az esőcseppek hangos kopogással csobbannak a tóba.
- Velemszületett képesség - nevettem fel halkan.- De neked is van érzéked azért hozzá. Nem csak miattam lazult el, ebben biztos vagyok - döntöttem a fejem a vállára.
- Jut eszembe - kezdett el kutakodni a zsebében.- A vidráknak van egy kedvenc kavicsuk, tudtad igaz?
- Aha, mi van vele?- néztem rá érdeklődve.
- Ő nekem adta a sajátját, mert félt attól, hogy elveszne, de szerintem ezt az ajándékot olyasvalakinek kellene adnia, aki életet adott neki, nem pedig annak, aki elveszi azt. Na meg... Emlékeztet rád - nyújtotta felém tenyerében a kis követ. Szív alakja volt, nem tökéletes, kicsit göröngyös, de csodaszép. Széles mosolyba futott a szám, szívem hangosan kezdett el dübörögni a mellkasomban.
- Biztosan nem tartod meg emlékbe?
- Szeretném jobb kezekbe adni - ejtette a tenyereimbe a kis követ.- Nálam nem biztos, hogy olyan jó helye lenne, mint nálad. Ő is biztosan örülne neki, ha te vigyáznál rá.
- Ezesetben örömmel magamnál tartom - biccentettem, s eltettem egy biztos helyre.
=====
A nap a végéhez közeledett, s én is kissé fáradni kezdtem már, noha az életadást akármikor, akárhogyan és akárhol véghez tudtam vinni, még álmomban is, mégsem akartam még nyugovóra térni. Inkább kiültem a partra, le a homokba, s néztem a naplementét. Szemet kápráztató volt, mint mindig, ahogy a narancsos, vöröses sugarak a vizet is megszínezik, nem csupán az égboltot festik ilyen pompába. Imádtam amikor a Nap aludni tért, s helyet cserélt a Holddal az égen.
Ujjaim végigsimítottak a finom szemcséjű, fehér homokon, s amint már alig lehetett látni a forrón izzó égitestet, hanyatt is dőltem benne. Lehunytam a szemeim, s keserédes mosoly jelent meg arcomon. Mindent feláldoztam volna azért, hogy ezeket a pillanatokat Satorival töltsem. Ha kellett volna, emberré válok, s földön ragadt lélekként követtem volna mindenhová. Szerettem őt, de a tudat, hogy az idő végezetéig külön utakat kell járjunk, mindig elszomorított. Boldogan lettem volna az élete része, s nem csupán az élet körforgása végett. Hanem, mert lehet és mert akarjuk. De ez csupán egy álom marad, magam is tudtam.
Benyúltam a zsebembe, s kihúztam az apró, szív alakú követ. Magam elé emelve tanulmányoztam, mígnem egy könnycsepp hagyta el a szemem. Azt pedig sorra követték a társai is, mígnem csendes zokogásba nem torkollt a helyzet. Igazán fájt, hogy magamra voltam utalva, hogy egyedül kellett leélnem az örökkévalóságot, miközben egy olyan személy után sóvárgok, aki sosem lehet az enyém.
Leült mellém valaki, s törölgetni kezdte könnyáztatta arcom. Szipogva néztem a vörös hajú fiúra, aki szomorú mosollyal kémlelt. Ő is szipogni kezdett, de neki csupán egyetlen könnycsepp szaladt ki a szeméből.
- Én így is szeretlek...- suttogta, mire csak jobban rázendítettem.
- Tudom..- motyogtam levegőért kapkodva.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Remélem nem törli ki a képet, ahogy azt mostanában szokta :/
