Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Deidara x Reader

Itt is az új rész szentyeager28 kérésére, remélem tetszik ^^

Fülemben zenével indultam el otthonról a szakiskolám felé. Animáció szakos diákja voltam a közeli szakközépiskolának, nagyon szerettem odajárni. Végre olyan művészet bolondokkal voltam összezárva, mint én. Persze nem mindenki rajongott olyan mértékben a műdarabokért, mint én, nem mindenki ment el minden második héten múzeumba, vagy kiállításra, még akkor is, ha azért rengeteget kellett utazni. De az én életem erről szólt; a művészetről. Magával ragadott, s magába bolondított, istenesen rajongtam minden fajtájáért. 

Ahogy leszálltam a buszról, megigazítottam táskám pántját a vállamon, fülemben a fülhallgatót, s már indulhattam is tovább utamra. Szerencsére a buszmegállótól csupán csak tíz percre volt a hatalmas épület, melyben tanultam, így komótosan, ráérősen kezdtem el gyalogolni, elvégre még így is korán beértem, mert a busz nyolc felé már megáll az én megállómban. Tekintve, hogy fél kilenc felé illik már bent lenni, a tanítás maga pedig csak kilenckor vette kezdetét, igazán nem éreztem szükségét annak, hogy kapkodjam lábaim. A mi iskolánkban nem elég igazolni magad az egyedi egyenruhával, minden diáknak adnak a tanárok egy kártyát, amit a portán beérve fel kell mutatni, miközben bemész. Így is tettem, előkaptam kabátom zsebéből a laminált, nyakba akaszthatós kártyámat, ránéztem a kedves, idősödő úrra, aki már több, mint tíz éve dolgozott ebben az épületben, megengedtem egy apró mosolyt is felé, ő pedig csak biccentett egyet, viszonozva a mosolyom, s folytatta tovább az újságban a keresztrejtvényt, amit minden reggel megold egy új lapban. 

Nem voltak sokan a folyosókon, elvégre még korán volt, így nyugodtan lépdeltem a metalkin, cipőm pedig hangosan kopogott minden egyes léptemnél, amíg be nem értem a saját termembe. Egyik fülemből kivettem a fülest, ahogy átléptem a küszöböt, hogy a bent lévő osztálytársaimnak köszönhessek, s halljam, ahogy vissza is köszönnek nekem. Ledobtam magam a padom mögé a székre, miután lehámoztam magamról a kabátot, sapkát és sálat. Előkerestem az első órához szükséges füzetem és az egyetlen egy könyvet, ami kellett ahhoz az órához, majd a padra hajtva a fejem vártam az egyetlen értelmesnek mondható osztálytársam, hogy megérkezzen, hogy átvészelhessem valahogy a napot az oldalán. 

A fiú nyolc óra huszonkilenc perckor esett be. Hiába nem volt a legjobb tanuló, s nem is a visszafogott és nyugodt természetről volt híres, igyekezett betartani az időpontokat, s nem késni. Deidara csupán egy véletlen folytán lett az osztálytársam; rossz számsort írt be a jelentkezési lapra, így az animáció szak kódját írta be az első helyre, s a szobrászatot a másodikra, pedig pont fordítva szerette volna, de hát késő bánat, ezt az évet velünk kell lehúznia, az igazgató azt mondta neki, hogy ha jövőre bead egy kérelmet, hogy át akar iratkozni a másik szakra, akkor megteheti, de ebben az évben nem tudnak érte mit tenni, át kell vészelnie valahogy. Nem volt különösebben ínyére a válasz, de megnyugtatta, hogy legalább következő tanévtől azt tanulhatja, amit igazán szeret is, nem csupán azt, ami nem megy neki annyira rosszul. 

Ahogy leült az előttem lévő székre, leállítottam a zenét, s a kis eszközt is kivettem a fülemből, majd összemosolyogtunk. 

- Jó reggelt, [Név]!- Tűrt el arcomból egy előre hullott vékony tincset, majd megcirógatta az arcom, mitől teljesen elpirulva húztam mosolyra ajkaim.

- Neked is jó reggelt, Dei'! Épphogy időben, jól kicentizted - vontam fel a szemöldökeim vidáman, mire megforgatta a szemeit.- Megint túl sokat foglalkoztál a hajaddal?

- Ne is mondd... Ma valahogy különösen sok szenvedést igényelt, azt hittem megőszülök, mire végzek...

- Nem, hogy inkább felfognád egy laza kontyba inkább vagy lófarokba, aztán meg van oldva. Amilyen csinos az arcod, mindenhogy jól áll neked ez a lobonc. 

- Nocsak, valaki kedvesre aludta magát?

- Ha ha, igazán vicces voltál.. De akkor bókoljon neked valamelyik másik nőd, seggfej - fintorodtam el, s elővettem a telefonom, várva az osztályfőnökünkre. 

- Tőlük nem várok el bókokat, nekik én csapom a szelet - pöckölte meg az orrom játékosan, mire mosolyogva felhorkantam.

- Jössz nekem ezért egy [kedvenc ízesítésű] tejjel.

- Ám legyen..- kezdett el kotorászni a táskájában, majd az asztalomra csapott egy dobozzal a kért italból.- Még jó, hogy megjegyeztem, hogy mikor vagy ilyen morcos.

- Tényleg megnehezíted, hogy nehezteljek rád..- vettem el az ízesített tejet, kibontottam, s már kortyolgatni is kezdtem.- Szeretlek, te paraszt.

- Kölcsönös az érzés, hölgyem - emelte meg a nem létező kalapját, mire elnevettem magam, ő pedig követte a példám. 

=====

A nap kevésbé volt vészes, mint hittem. Deidara egy pillanatra sem hagyta el az oldalam, így a baráti társaságával és vele lógtam egész nap. Nem az összes barátja járt velünk egy suliba, de Hidan, Tobi, Konan és Itachi igen, szóval hatan töltöttük el a szüneteket. Jó volt, hogy nem egyedül voltam lány a társaságban, Konan pedig szépen tudta nevelni a srácokat, szóval gond egy szál sem volt. Hidan ugyan tett pár megjegyzést arra, hogy Dei' elengedni sem volt hajlandó, s sokszor a hasamon tartotta a kezét, hogy a meleg, ami a testéből áradt, kicsit csökkenthesse a görcseim, de persze a szürkére festett hajúnak csak az járt a fejében, hogy biztos felcsinált, s a gyereket cirógatja a hasamon keresztül. Elmondani nem tudtam volna, hogy mennyire lefárasztott ezekkel a vicceivel, de a sokadik tockos után végre befogta a száját, s inkább más dolgokkal poénkodott. 

- Hé, Dei'!- Szóltam utána, amikor elköszöntünk egymástól, s elindult a másik irányba, amerre ő lakott. Érdeklődő tekintettel fordult vissza felém, várta, mit szeretnék mondani neki. Orra már piros volt a hidegtől, így kicsit sajnáltam is, hogy miattam később ér be a lakása melegébe.- Holnap lenne kedved elmenni majd valahová? Viszonylag régen voltunk randin.

- Nem nekem kellene felhoznom randi ötleteket? Azt hittem ez a fiúk feladata lenne.

- Faszság az egész - legyintettem.- Na?

- Mi lenne, ha átjönnél? Elmegyek ma majd vásárolni, megsüthetnéd azt a baromi finom kekszed. 

- Nekem jó. Közben forrócsoki?

- Jöhet - bólintott mosolyogva.- Nálam is alszol akkor, igaz?

- Valószínűnek tartom. Anyuék úgyis elengednek majd, bíznak benned. 

- Mertem is remélni, nem tettem még semmi olyat, amivel megrontottalak volna - nevetett fel.- Akkor holnap még találkozunk - lépett vissza egy gyors csókra, majd integetve elindult ezúttal ténylegesen hazafelé. 

Én is így tettem, arcomon egy hatalmas mosollyal kísérve. Szerettem, amikor így viselkedik velem. Általában, amikor nincsenek ennyire gyakran hangulat ingadozásaim, és nem is fájnak a beszólások, minden egyes percben húzzuk a másik agyát, beszólunk minden apróságra, random terrorizáljuk a másikat, megkergetjük egymást, a sárga földig szidjuk a másik felet, de persze mindezt szeretetből és viccből. De tudja, hogy mikor kell leállni, és mikor nem szabad erőltetni a dolgokat, mikor sérthet meg igazán, olyankor pedig átmegy gondoskodó barátba, amit én egyszerűen imádok. Nem vágyok babusgatásra minden nap, minden órájában, de néha, amikor nehezek a napjaim, valóban jól esik, s ilyenkor érzem át teljesen azt, hogy igazán szeret engem, s nem csak egy futó tinirománc az, ami köztünk van. Elvégre egy srác sem lenne hajlandó lemondani a pasis programról a barátnőjéért, ha nem szeretné igazán.

Büszke és boldog voltam azért, hogy Deidara lehetett a barátom. Jobb partnert az életben nem is kívánhatnék, ő minden, amire vágytam valaha is.