Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Undertaker x Reader

Valahogy csak sikerült kisajtolnom magamból ezt a részt Virag_666 kérésére, illetve Vanadyn2_0 napjának feldobására ^^ Remélem tetszeni fog, még ha nem is életem legjobb alkotása <3 Igyekszem lassacskán visszazökkeni az íráshoz, mert hiányzik, de még nem az igazi. Azért próbálkozni lehet :D

Néhány éve történt. Nem bírtam tovább elviselni a családomat, a folyamatos nyaggatást, hogy menjek férjhez, ideje lenne gyerekeket szülnöm, majd az ezekből fakadó szitkozódást és pofonokat sem nyeltem már le olyan könnyedén, mint régebben. Egyszerűen elegem lett, s azt hittem ezzel majd mindent megoldok. Elvégre egy magas hely, egy kötél és egy sámli után mi rossz várhatna rám? Abba nem gondoltam bele, hogy esetleg még ennek is következménye lehet, ami jómagamat is érint. Így váltam halálistenné. Gyomorforgatóan viccesnek tartottam, hogy pont abból válik ilyen teremtés, aki a legjobban vágyakozik attól, hogy megfossza magát a saját életétől. Nem volt túlzottan sok kedvem végezni a munkámat, de mielőtt le akartam tudni ezt az istenverte büntetést, hogy végre ne legyen valóban semmi gondom az ég adta egy világon. Legalábbis ezt gondoltam, mielőtt megismerkedtem vele.

A férfival már találkoztam párszor, de csupán csak látásból ismertem. Mikor azonban betértem egy temetkezési vállalkozóhoz, remélve, hogy ott végre csendre lelek, még a saját fejem zakatolásától is, szembe találtam magamat a szürke hajú férfival. Hirtelen a lélegzetem is elállt, ahogy csak bámultam hajjal fedett arcát, s mosolyát.

- Segíthetek?- érdeklődött magasba szökött hangon, ahogy hosszú, fekete körmével végigsimított arcélemen. Nagyot nyeltem, s igyekeztem megnyugodni. Volt benne valami rémisztő, de egyben teljes mértékben vonzó is. Nem tudtam konkrét magyarázatot adni testem reakciójára, ugyanis ilyesmit még nem éreztem.

- Maradhatnék esetleg? Kellene egy csendes zug, ahol senki nem zavar. Ahol élek, nos... mondhatni nagy a hangzavar.

- Ha tudsz mondani egy jó viccet, maradhatsz!

- Tessék?- hökkentem meg egy pillanatra, azonban mivel a férfi nem mutatta semmi jelét annak, hogy csupán tréfálkozik, elkezdtem gondolkodni egy talán viccesnek minősíthető apróságon.

=====

Mivel egyre jobban az agyamra ment az egész bagázs, akik ugyanolyan hülyeségre adták a fejüket életük során, mint én, gyakran jártam el tőlük. Sokkal inkább kedveltem Adrian társaságát. Eleinte nem akarta elárulni a nevét, de végül másfél év után csak sikerült kihúznom belőle. Egyre több szabadidőmet töltöttem vele, néha még nála is aludtam. Valahogyan mellette párnára hajtani a fejem sokkal pihentetőbb volt, mint valaha akárhol is. A jelenléte megnyugtatott, nem keringtek agyamban negatívabbnál negatívabb gondolatok, ami nagy megnyugvást jelentett, hiszen az utóbbi időben önmagam voltam a legrosszabb rémálmom. Azonban mellette újra képes voltam újra mosolyogni, nevetni, melegséget érezni a mellkasomban. Utoljára még kisgyerekként tapasztaltam ezeket, így jól esett, hogy előtértek.

Egy újabb napra ébredtem a szürke hajú mellett. Eljutottunk addig, hogy egy ágyban hajtsuk fejünket álomra, aminek őszintén örültem. Egyedül mindig olyan magányosnak éreztem magamat a dunyha alatt, azonban az, hogy ő néha álmában körbe fonta karját a derekamnál, sokat segített. Nem voltunk egy pár, nem csókoltuk meg egymást, és legfőképpen nem feküdtünk le. Azonban szerettem néha szorosan hozzábújni, ő pedig segített nekem lenyugodni, ha esetleg elkapott egy-egy pánikroham. Puszta jelenléte már enyhítette a tüneteket, de az, hogy simogatta a hátam és bársonyos hangján suttogott nekem, nagyobb segítség volt, mint bármi más valaha is. Tehát felébredtem, és már nyúltam is a listám után, hogy kik felett kellene bíráskodnom. Azonban a személy a Phantomhive birtok közelében élt, ami miatt a mellkasom kissé szorosabban fogta közre a tüdőmet. Ciel egy mondhatni távoli rokonomnak számított, noha életemben talán egyszer vagy kétszer találkoztam csak vele, mindegyik alkalommal kevesebb voltam, mint tíz, így nem is nagyon voltam képes elképzelni, hogy mostanra hogyan nézhetett ki. Emlékeimben még az az aranyos kisfiú élt. Így hát elhatároztam, hogy amint készen vagyok a nővel, beosonok a birtokra, csak egy pillanat erejéig, mivel hajtott a kíváncsiság.

- Nem jó ötlet - motyogta az ágyból Adrian.

- Hm?- pillantottam rá kíváncsian.- Micsoda?

- Nem kéne odamenned. Lehet, hogy halott vagy, de van ott egy démon és egy másik halálisten is sokat legyeskedik körülötte. Kicsit kattant, ha engem kérdezel. Még a végén bajod esne.

- Ugyan, mióta féltesz te engem?- mosolyogtam rá, mire kisöpörte szemeiből a haját, hogy gyönyörű zöld szemeivel az enyéimbe pillanthasson.

- Amióta gyakorlatilag együtt élünk.- Hangja őszintén és komolyan csengett füleimben. Hirtelen a libabőr is végigfutott a karomon. Olyan régóta akartam hallani ilyesmit valakitől, s mégis halálom után találtam rá arra, aki őszintén aggódik értem. Visszaültem hát az ágyra, ujjaim végigszántottak hosszú haján, majd megcirógattam arcát. Eközben végig szemeibe néztem. Azokba a csodaszép szemekbe, amik nélkül már el is felejtem ki is vagyok.

- Ez édes - tekintetemből melegség sugárzott, ahogy figyeltem őt. Egyetlen pillanatra sem szakította meg egyikőnk sem a szemkontaktust.

- Nem, nem az. Gyakorlatilag senkit nem féltettem még ennyire. Szinte mindig arra gondolok, ha nem vagy mellettem, hogy mi történik veled, jól vagy-e. Nem tudom mit érezzek ezzel kapcsolatban. Veled kapcsolatban.

- Amit csak akarsz. Szeress, gyűlölj, ítélj el, becsülj meg. Rajtad áll.

- Akkor... azt hiszem szeretni akarlak.- Habár suttogott, sugárzott belőle az önbizalom. Eldöntötte ezt már régebben, csupán ekkor adott először hangot is neki. Végre kimondta azokat a szavakat, amiket már kerülgettünk hónapok óta.

- Én is szeretni akarlak - hajoltam közelebb hozzá, orrunk hegye összeért, s mindketten lehunytuk szemeink. Éreztem leheletét ajkaimon, s néhány pillanattal később már össze is ért a szánk.

Ekkor gondoltam először, egész halandói és halálisteni életem során, hogy igazán érdemes léteznem, bármilyen formában is. Olyan érzés volt, mintha megtaláltam volna azt a kapcsolót, amely a szürke világba színt varázsol. A gondolatra pedig elmosolyodtam.

~ Hát, legalább ezért érdemes volt meghalnom...- gondoltam.