Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Inosuke Hashibara x Reader

Itt is az új rész Evechankny kérésére, remélem tetszik ^^

- Te szentséges jó ég.... Már megint mi a halált csináltál?- fogtam a fejem, és igyekeztem nem agyér-görcsöt kapni ott helyben. Inosuke teli volt sérülésekkel a Pillangó rezidencián. Mivel a család elég jó barátja voltam, a szüleimnek köszönhetően, azonnal értesülést kaptam arról, mi történt a fiúkkal. Azonnal siettem is a jól ismert helyre, ahol időközben összefutottam Tanjiroval, aki kedvesen odaköszönt nekem, majd kérdésemre válaszolva elmagyarázta, hol kaptam szállást, és ebből adódóan melyik szobában duzzgott a két másik fiú. Ahogy kivágtam az ajtót, mind a ketten megrezzentek, de Inosuke inkább odébb fordult, míg Zentisu alig tudta eldönteni, hogy kérjen engem is feleségül, vagy pedig rémülten bújjon inkább a sarokba sírva. Kezeim mérgesen tettem a csípőmre, ahogy morcos tekintettel fixíroztam barátomat a takarójába burkolózva.- Bezzeg máskor nekem támadsz azért, mert állításod szerint ezzel gyengének nevezlek..- sóhajtottam fel, és megadóan felemeltem a kezeim, miközben felé lépkedtem. Sumi, Kiyo és Naho kint vártak, hoztak volna a két sérültnek orvosságot, de a kérésemre elhalasztották a beszélgetés végéig. Imádtam őket, rettenetesen édes gyerekek voltak.

- Mit keresel itt?- mormogta a vadkan maszkja alól a fiú, mire lehuppantam mellé, és kezem a hatalmas dunyha púpra tettem, ami alatt ő volt.

- Tudod, ha az ember barátja idekerül, illik szólni a társának, ha az a közelben él. Az a hatalmas nagy mázlid van csak, hogy nem kellett elutaznom, mert a bal karom a törés óta még gyógyulóban van. Máskülönben nem látogathattalak volna meg.

- Hmph..

- Hát jó. Akkor megyek beszélgetni a lányokkal, nyugodtan puffogj magadban... Majd Aoi biztosan gondoskodik arról, hogy megeredjen a nyelved. Vele fogadok sokkal több kedved lenne beszélgetni - szegtem fel az orrom, és indultam volna meg, amikor elkapta a karom, az arcomra pedig egy győztes mosolya kúszott fel.- Igen?

- Nem vagyok gyenge.. De utálom, ha így látsz.

- Hogyan? Emberien? Inosuke, én is szilánkosra törtem a kezem nem olyan régen, és teli vagyok még lila foltokkal, szerte a testemen. És ez nem is a legrosszabb sérülésem. Hidd el, teljesen a tudatában vagyok annak, hogy mennyire erős is vagy - mondtam kedves mosollyal, ahogy leemeltem fejéről az állat fejet. Haja csapzottan tapadt az arcához, de gyönyörű arca, még a meggyötörtség ellenére is csodaszép volt. Hiába nem szokás egy fiúra ilyen jelzőket aggatni, ő minden kétséget kizáróan szép volt. Esztétikailag tökéletes.

- Erősebbnek kellene lennem, hogy a jövőben meg tudjalak védeni. Ez lenne a feladatom. Megóvni téged.

- Ez édes, de tudok én vigyázni magamra. És képes vagy már most is erre. A puszta gondolat, hogy találkozhatunk néhanapján, kitartást ad, és nem fulladok bele az önsajnálatba, amikor nehéznek tűnik a helyzetem. Ha te nem lennél, biztosan több sérülést szedtem volna össze az elmúlt időszakban. Te, meg a forró fejed... - ráztam a kobakom mosolyogva.- Inkább azt ígérd meg nekem, hogy jobban oda fogsz figyelni magadra.

- Tch... - ráncolta az orrát fintorogva, igazi férfias dünnyögésbe kezdve.

- Majd beszélünk, ha már jobban vagy, rendben? A közelben leszek, csak szólj valamelyik lánynak, ők pedig értesítenek. Vagy küldd el nekem a varjad, az is megteszi. De kérlek szépen pihenj, és vedd komolyan a gyógyulásod, a rehabilitációval együtt. Rendben van?- simítottam fekete és kék tincsei közé, mire ő csak sóhajtott egyet, és egyenruhámnál fogva lehúzott magához egy csókra. Túl régen nem érezhettem már ajkait az enyéimen, így hát valódi felüdülésnek éreztem, hogy ismét részesülhetek efféle gyönyörből. Világéletemben szerettem a csókjait, melyek általában vadak, és szenvedéllyel teliek voltak, de ez másmilyen típusba volt sorolandó; ígéretet hordozott magában, melyet nem engedett az önbecsülése kimondatni vele. Ha kettesben lettünk volna, megint csak más lett volna a helyzet, elvégre olyan alkalmakkor, még makk egészséges állapotában is, sokkal gyengédebb volt velem, és nem fékezte meg szerelmes nyelvét, csak dőltek belőle a szavak, a maga nyelvezetén megfogalmazva. A kedvencem talán az volt, amikor egy szép, lédús almához hasonlított, amit kicsiként akart leszedni a fáról, és amikor végre sikerült elérnie, jobban ízlett neki, mint bármelyik másik alma, amit egész élete során elfogyasztott. 

- Majd személyesen látogatlak meg - tette hozzá, mintegy mellékes kis tényezőt, amikor elengedett, és visszadőlt az ágyba, fejére húzva a vadmalac maszkot.

- Úgy legyen - mosolyogtam rá boldogan.- Mellesleg mókás a hangod Édesem - próbáltam elviccelni a helyzetet, de ettől függetlenül legbelül igenis aggódtam érte. Hallottam, hogy mi történt vele, és órákon át bőgtem, esdekelve, hogy gyógyuljon meg. De persze a fiú csak felmorrant és ahogy elfordultam tőle, hogy kimenjek a szobából, jól seggen rúgott, mire nevetve ugyan, de jajjogtam egy kicsit, miközben a sajgó pontot masszíroztam, amin ő valószínűleg felettébb jót szórakozott magában, abból ítélve, hogy halkan rekedtes kuncogást hallottam az irányából.

Odahaza kicsit unatkoztam már, örömmel mentem volna a terepre vissza. Persze a fájdalom és a levegőhiányt nem kívánom vissza, de még az is jobb volt, mint az otthoni semmittevés. Eleinte kicsit élveztem is, a kínlódástól eltekintve, hogy pihenhettem, ám másfél hét múlva már igencsak nehézkesen ültem meg a fenekemen. Szívesen mentem volna ki segíteni a kertbe édesanyámnak, vagy elmentem volna bármiért, csak ne a négy fal között kelljen lennem. Ám pechemre anyám nem engedett sehova, azt is hatalmas csodának véltem, hogy a barátomhoz elengedett. 

Már kezdtem rosszul érezni magam, ugyanis közeledett az az idő, amikor levehettem a gipszet a karomról, de Inosuke még sehol nem volt. Féltem, hogy én már messzi leszek, amikor ő meggyógyul annyira, hogy meglátogasson. Pedig mit meg nem adtam volna azért, hogy egyetlen napot is együtt tölthessünk. Csak mi ketten. Régen voltunk már együtt küldetésen, és hiányoztak azok az idők. Igaz, sokat kiabáltunk egymással, viszont ezen felül pontosan tudtuk, hogy számíthatunk egymásra, és meg is védtük egymást. [...]

- [Név]!- hallottam meg a nevem ordítozva reggel, én pedig vidáman ugrottam ki az ágyamból. Kirohantam még pizsamában, mezítláb a házból, és megpillantottam a hármas fogatot, ahogy integettek. Inosuke nemes egyszerűséggel ugrotta át a kerítést, és kezdett el felém rohanni, mire én széles vigyorral az arcomon kacagtam fel, ahogy karjaiba kapva megpörgetett a levegőben.

- Inosuke! Srácok!- néztem boldogan a fiúkra, akik illedelmes mosollyal integettek nekem.- Ti is bejöttök? Vagy mentek is?

- Én maradok, azok ott mennek tovább. Mi pedig két nap múlva elmegyünk együtt egy démont levadászni, aztán csatlakozunk hozzájuk - ahogy levette a döglött állatot a fejéről, büszke mosolyt villantott felém, így tudtam, hogy mindezt ő maga intézte el, s csak azért, mert neki is hiányoztam. 

- Kértek egy kis útravalót? Gondolom a lányok is adtak valamennyit, de azért jobb, ha több van. 

- Oh, igazán nem szüksége-

- Egy Istennő vagy, elfogadjuk - vágott Tanjiro szavába Zenitsu, mire elkuncogtam magam.

- Gyertek be addig, csomagolok nektek egy kis finomságot - intettem, ők pedig bejöttek a kapun. Inosuke a derekamba karolva, szorosan tartott maga mellett, ahogy sétáltunk, és imádtam nézni, hogy míg rám igazán lágyan nézett, minden más mozgó dologra, ami csak rám nézett, vagy a közelembe jött, azonnal a lehető leggonoszabban szuggerálni kezdte, rosszabb esetben rá is üvöltött. Még a csirkékre is. De nem panaszkodtam, hiszen élveztem, hogy ennyire ragaszkodott hozzám. És őszintén szólva én is őhozzá, csupán én nem kiabáltam el magam minden adandó alkalommal, ha valaki, vagy valami túlságosan is közel jött hozzá. De azt hiszem mi így egyensúlyoztuk ki egymást azóta, hogy megismerkedtünk, és meg is jegyezte a nevemet.