Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Tamaki Amajiki x Reader

Itt is az új rész Yukikoamajiki kérésére, remélem tetszik ^^

Este volt már, amikor hazafelé sétáltam. A legjobb barátomnál voltam, de ott aludni nem tudtam, viszont így kihúztuk a búcsúzás időpontját, amennyire csak tudtuk. Tamakival aznap szinte végig nem beszéltem, tiszteletben tartotta, ha a barátaimmal voltam, így nem is zavart -nem mintha én bántam volna, ha párszor küld egy üzenetet, csupán tudta, hogy tiszteletlenség, ha valaki mellett a telefont nyomkodják. Párszor persze azért küldtem neki egy pár szavas vagy mondatos kis semmiséget, hogy tudja: gondolok azért rá is bőven. Kezeim a pulcsim zsebébe mélyesztettem, és nyugodtan sétálgattam a kihalt utcákon. Fülemben zene dübörgött, szinte semmit nem hallottam a külvilágból, de nem féltem. A képességem pajzsként szolgált, amit magam köré vontam, így senki nem tudott megérinteni engem, és mások képességei sem hatottak rám. Tökéletes volt ez számomra, ugyanis imádtam a késő esti sétákat, és míg mások sokszor számoltak be arról, hogy nem mernek egyedük közlekedni, zenével pedig pláne, nekem ez abszolút nem jelentett problémát. Épp befordultam a sarkon, amerre a barátom is lakott, ugyanis a mellettünk lévő utcában éltek, én pedig szerettem volna egy pillantást vetni a házukra, mikoris megpillantottam egy igencsak ismerős alakot. A korlátnak dőlve telefonozott, kezében egy pohár gőzölgő -valószínűleg- kávéval. Arcomon azonnal mosoly jelent meg, és a védelmem teljesen leeresztve, ki is húztam a fülemből a kütyüt, hogy odasiethessek hozzá. Nem futottam, féltem attól, hogy megijeszteném. Épp ezért csak szimplán gyorsítottam a lépteimen.

- Tamaki!- szólítottam meg az utolsó lépéseim előtt, mire ő felkapta a fejét, én pedig magamhoz öleltem őt. Telefonját azonnal a zsebébe süllyesztette, és jó szorosan viszonozta az ölelésemet.

- Miért sétálsz te egyedül, [Név]?- kérdezett rá, még mindig hozzám préselődve.

- Szeretek sétálni, [Legjobb barát] és a szülei is már feküdtek le aludni.

- Igazán elkísérhetett volna legalább..- sóhajtott gondterhelten.- Vagy szólhattál volna, eléd mentem volna.

- Gondoltam nem szívesen mennél emberek közelébe. Nem tudtam, hogy ilyen későn mennyien lesznek.

- Ha rólad van szó, még a pláza legzsúfoltabb üzletébe is elmegyek, ha haza kell kísérni - nézett a szemeimbe, ahogy hátrált egy lépést. Őszinte nyugtalanság tükröződött az arcáról, ami miatt megszakadt a szívem. Tisztában voltam vele, hogy mennyire rettegett attól, hogy esetleg egy baleset végett valamiféle bajom esik, és ő nincs ott, hogy segítsen rajtam. Elvégre hiába voltam hőstagozaton, az én képességem sokkal inkább mentésre és segítségre volt használatos, mintsem harcra. Nem voltam rossz fizikumban, mivel a tanárok jól megedzettek az évek alatt, de jómagam is tudtam, hogy ha a pajzsom befuccsol, akkor egy magasabb és izmosabb ellenféllel szemben nekem végem lenne.- Legközelebb szólj, kérlek.. - simogatta meg az arcom, mire aprót bólintottam.

- Rendben, úgy lesz - mosolyodtam el kissé, hogy megnyugtassam.

- Köszönöm - engedte ki a bent tartott levegőjét, már jobb közérzettel.- És, milyen volt a találkozó? Jól érezted magad?

- Nagyon jó volt, sokat játszottunk. De inkább azt mondd el nekem, hogy miért vagy te idekint este egy órakor - vontam fel érdeklődve a szemöldököm, mire kínosan oldalra nézett.

- Nos.. A szüleim mondjuk úgy, hogy egymásra találtak. Én pedig nem tudtam visszaaludni tőlük, úgyhogy elmentem kávéért, és gondoltam, majd itt várok egy ideig, aztán hazamegyek.

- Istenem - nevettem fel jóízűen.- Az tényleg cikis helyzet lehetett - kacagtam továbbra is, ő pedig csak állt ott, és egyre vörösebb lett.- Gyere át hozzánk butus, majd alszol velem.