Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Deidara x Reader

Itt is az új rész ehh-chan kérésére, remélem tetszik ^^

Az Akatsukiba pár hónappal Deidara előtt léptem be. Egy ideig Sasori párja voltam, mióta Orochimaru elhagyta a közösséget, ezzel társ nélkül hagyva a bábmestert. Mivel nekem nem volt konkrét, állandó partnerem - nem jöttem ki jól azokkal akiket mellém szabott ki Pein, azonban volt két tag, akivel szerettem küldetésekre menni, mivel nem egy gyerekként kezeltek -, így cserélődtem a tagok között, ha nekem kellett menni valahova. Általában ez a partner Sasori vagy Itachi volt. Szerettem őket, úgy bántak velem, mint ahogy az kijárt: tisztelettel és bizalamommal fordultak felém, nem voltak restek kiadni az én feladatköröm a küldetés során, de ha valamit szerettem volna egymagam megtenni, nem álltak az utamba. Nem szabtak korlátokat nekem, amiért hálás voltam nekik. Fiatal voltam, de nem hülye. Tizenkét éves voltam, amikor csatlakoztam hozzájuk és bár koraérettnek tartottam magam, valahogy nem mindenki látta ezt meg bennem a csapatban. 

Nem vártam el, hogy teljesen úgy kezeljenek, mint egy felnőttet, aki sok mindenen átment már és sok a tapasztalata. De azt azért megköszöntem volna egyeseknek, ha nem kezdenek el gügyögni, ha valamin felkaptam a vizet velük szemben, vagy nem baszogatnak este, amikor sokáig ülök a konyhában, könyvet olvasva, olyan szöveggel, mint például: "Nem lőtték már fel neked rég a pizsit? A végén még nyűgös leszel reggel bubci". Ilyenkor hiába igyekeztem ignorlálni őket, addig mentek, amíg a sai villáim fel nem kapva jó erősen hasba nem vágtam őket. Nem mindig ügyeltem arra, hogy a fém csak fájdalmat okozzon, de vágást ne. Két fajta pengém volt; az egyik a tompább hegyű villa, a másik pedig a szemem fénye, a szép éles végződéssel rendelkező kicsike. 

De amikor megjött a mégnagyobb újonc, Deidara, kicsit leszálltak rólam és áttértek az ő cukkolására. Sajnáltam. Jobbnak láttam volna, ha inkább csak megülnek a seggükön és békén hagynak minket. Nem jogosította fel őket semmi, hogy így bánjanak velünk. Elvégre a koruk csak egy szám. Lehet, hogy tapasztaltabbak, de a mi fizikomunk és gyorsaságunk, hajlékonyságunk viszont jobb, volt mint nekik. [...]

- [Név] vagyok - köszöntem be a fiú új szobájába. Sasori mellé osztották be, így egy szobán osztoztak ezentúl. A vörös hajú nem volt bent, csak a szőke, aki elfeküdve az ágyán meredt nagy szemekkel a plafonra.- Hogy ízlik az új élet?- megengedtem magamnak, hogy bentebb menjek, így megálltam az ágy mellett. 

- Nem olyan rossz gondolom. Azt mondták, hogy szabadon gyakorolhatom náluk a művészetem - vont vállat, ami felkeltette az érdeklődésem.

- Milyen művészet?

- Robbantok. Ilyesmikkel - azzal vett egy kis tasakból valami fehér port, ami gondolom a robbanóanyag volt, s a kezén lévő szájjal megrágatva kreált egy kis madár formájú fehér valamit. Mozgott, mintha élne, majd bumm! Felrobbant, nem okozva nagy kárt, mivel valóban apró volt. 

- Menő!- csillantak fel a szemeim, amitől hirtelen felült és egy széles mosoly jelent meg ajkain.

- Tényleg így gondolod? Hm.

- Teljesen komolyan mondom!- bólogattam fel pörögve. Ilyen még nem láttam, egyszerűen zseniálisnak tartottam.- Ilyen robbantásokkal nem csoda, hogy csapattag lettél!

- Kösz, hm!- biccentett vigyorodott el szélesen.

=====

Ahogy az évek teltek, párszor társak lettünk. Egy idő után csak azért, mert kikönyörögtem Peinnél, mivel valóban jól tudtam a fiúval együtt dolgozni, könnyű volt felvennem a tempót, amivel szórta az alkotásait, s már tudtam mindegyik hatóerejét is, így egyszer sem sérültem meg általa. Szerettem vele lenni. Az időnk nagy részét a házban is együtt töltöttük. Megértettük egymást és igényeltük szinte a másik jelenlétét. Amint volt egy új alkotmánya, amit ki akart próbálni, nekem szólt, s mentem is vele megnézni, majd elmondani az őszinte véleményem neki a robbantás után. Együtt edzettünk, segített nekem fejleszteni a közelharci ismereteim, valamint amikor a [elem] alapú technikáim fejlesztgettem, akkor is sokszor volt mellettem.