Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Atsumu Miya x Reader

Itt is az új rész alxakvc kérésére, remélem tetszik húgi ^^

A Miya ikreket már egészen fiatal korom óta ismertem. A szüleink egy játszótérre vittek minket annak idején, de eleinte nem foglalkoztunk a másikkal; ők lövöldöztek egymásra kövekkel, én pedig homokvárat építettem a többi kislánnyal, esetleg hintáztam. Aztán egyszer egy nagyobb fiú, a nagy rohanásban fellökött a betonon, épp sietett focizni a barátaival. Ahogy eltaknyoltam, azonnal fel is sírtam, hiszen nemcsak a hátsó felem sajgott, de lehorzsoltam a tenyerem és a lábam is. Hiába fordult azonnal vissza a fekete hajú gyerek, Atsumu azonnal ott termett, s elkergette az idősebbet. Onnantól kezdve pedig szinte személyes testőrömként viselkedett a sötétbarna, majdhogynem fekete hajú fiú. Testvére, Osamu is mindig résen volt, nehogy bántsanak, akár legyen az véletlen vagy direkt, de ő sem szerette, ha belém kötöttek. 

Eleinte csak a játszótéren találkoztunk, aztán ahogy teltek a hetek, már anya át is vitt hozzájuk, néha ott is hagyott, hogy elintézzen néhány dolgot, de egy cseppet sem bántam, egyszerűen csak imádtam, s kiélveztem minden percet a srácokkal. Egy általánosba is jártunk, noha nem egy osztályba kerültünk, de még ez sem választott el minket egymástól. Minden szünetben találkoztunk, együtt ebédeltünk, néha Osamu nélkül, ahogy haza is együtt jártunk egy idő után. Másodikig jöttek értünk a szüleink, de sikerült rávennünk őket, hogy inkább sétáljunk át hozzánk, a mi házunk úgyis közelebb volt valamivel az iskolához, aztán az ikrekért meg oda jöttek a szülők, hogy hazavigyék őket. Nagyon örültünk, hogy plusz együtt töltött időt szedtünk össze magunknak. 

Negyedikben elkezdtem zongorát tanulni. Hihetetlen izgatott voltam, elvégre mindig szerettem volna megtanulni. Rengeteg lemezt vettek meg nekem a szüleim, amiket éjjel-nappal hallgattam, nem bírtam betellni a zongora hangjával. Tsumu nagyon lelkesen fogadta az ötletet, legtöbbször még el is kísért a zeneóráimra. Párszor beengedte a tanár, de mivel nem mindig tudott csendben meglenni, valamint a figyelmem is elvonta, így legtöbbször kint kellett megvárnia a terem előtt. Azonban onnan nem tágított addig, míg vége nem lett a másfél órának, s ki nem bukdácsoltam. Jó volt, hogy támogatott és mindig elmondta a véleményét. Párszor még otthon is segített gyakorolni, általában ez a segítség csak annyit jelentett, hogy megtartotta a hidegvérem, ha valami sokadjára sem sikerült, s feldobta a kedvem bögrés süteménnyel, amit addig dobott össze, amíg gyakoroltam.

A felső közép bekövetkeztével azonban egyre inkább éreztem azt, hogy a meg nem szűnő támogatása, közvetlensége, kedvessége, olyan dolgokat hozott elő belőlem, amiket még sosem éreztem ezelőtt. Nem akartam ezzel traktálni, ez volt az egyetlen dolog, amit nem osztottam meg egyikükkel sem. Helyette zeneszámokban fejeztem ki, amit éreztem. Nem volt sok művem, mindent megtartottam inkább magamnak vagy a családnak. Míg az ikreknek a röplabda, addig nekem a zongora lett a szenvedélyem. Atsumu néha napján még bejött egy-egy gyakorlásomra a zeneterembe, én pedig párszor benyitottam az Inarizaki tornatermébe, ahol mentek az edzések. Kölcsönösen támogattuk egymást, én eljártam a meccseire, ha volt versenye, ő pedig megnézte az én zongora versenyeim, párszor testvérével az oldalán. Azonban egy estén eléggé féltem. Egy igazi, nagyközönséges versenyem volt. Megszoktam, hogy egy alig harminc fős előadó teremben előadok pár darabot legjobb tudásom szerint, azonban ezen a versenyen akkor indultam elsőnek; százhúsz fős, teltházas vernyes, komoly és nagyon jól képzett zsűrikkel, sok éve szakmában lévő, velem nagyjából egykorú versenytársakkal. Remegtem, mint a nyárfa levél, szüleim nem győztek nyugtatni. De Tsumunak fontos dolga volt, nem tudott eljönni, legalábbis ezt írta két napja. Hiába voltak a nézőtéren a barátnőim, rettegtem. A gyomrom fel, s alá liftezett, tenyerem nyirkos volt, torkomra gombóc forrt, hirtelen túl kicsinek éreztem a ruhám és a termet is. Ahogy én következtem, felsétáltam a világos színő faparkettára, s meghajlás után leültem a hatalmas, fehér zongorához. Ujjaim a billentyűkre simítottam, vettem egy mély lélegzetet, majd szemeim lehunyva kifújtam, s nekikezdtem a darabnak. Scriabin ötödik zongora szonátáját tanultam meg, ami ugyan csak tizenegy percet vett igénybe, mégis hónapokon át tanultam. Nagyon nehéz mű, amit senki nem mert elvállalni a versenytársaim közül. Technikailag és fejben is nehéz követni, mégis sikerült megtanulnom. Rengeteg odafigyelést igényelt, egy másodpercre sem hagyhattam, hogy elterelődjenek a gondolataim. Teljesen belemerültem a darabba, minden porcikámmal beleéltem magam a játékba. 

Mikor végeztem, mindenki hangosan tapsolva jelezte felém, hogy tetszett nekik, amit csináltam. Ahogy körbenéztem a termen, elfogott a sírás. A jó féle. Nagyon boldog voltam, hogy ilyen reakciót váltottam ki másokból, hogy sikerült hiba nélkül eljátszanom, de a hab a tortán a festett hajú fiú volt. A lelátón állt, az Inarizakis egyenruhájában, hátán a táskájával, s büszkén mosolyogva figyelt engem, majd nekiállt ő is tapsolni és fütyülni, mire széles mosollyal hajoltam meg, majd könnyeim törölgetve siettem vissza a többiekhez. Anyuék szinte lesírták a szempilláikat, annyira büszkék voltak rám, majdnem eltörték a csontjaimat is, ahogy megöleltek. 

- Elképesztően csodálatos voltál [Név]-chan!- jelent meg az ajtóban Tsumu, mire odarohantam hozzá, s szorosan megöleltem.

- Azt hittem nem érsz rá.- néztem fel rá mosolyogva, de nem engedett el.

- Elintéztem, hogy rád érjek. Te fontosabb vagy, mint egy hosszúra nyúlt edzés. 

- Aww~, köszönöm! Mikor érkeztél?

- Már itt voltam, mikor felmentél a színpadra, az előtted lévő csaj már játszott.

- Örülök, hogy itt vagy..- fúrtam fejem a fiú mellkasába, aki lágy puszitt nyomott fejem tetejére.

- Melletted van a helyem, ha esik, ha fúj.- mosolygott, ami megmelengette a lelkem. Talán szerencsét hozott nekem a fiú, elvégre megnyertem a versenyt. Ezért örökké hálás leszek Atsumunak.

~~~

Ennek már jó néhány éve. Atsumu végül bekerült a Black Jackalbe, s világszinten ismert feladó lett belőle, én pedig közepesen ismert zongorista lettem. Mind a ketten megvalósítottuk az álmainkat, együtt. Boldog voltam, hogy azóta a neves zongora verseny óta együtt lehettem a fiúval. Az életem mellette mit sem változott, felhőtlenül szerelmes voltam belé, hihetetlen boldogok voltunk egymás mellett. Volt egy szabad hétvégéje kivételesen, így aztán eldöntöttük, hogy elmegyünk nyaralni. Nem mentünk messzire, egy aranyos kis hotelben szálltunk meg a tengerrel szemben. Szombat este pedig elmentünk sétálni egyet a vízpartra. Mikor elindtultunk, épp esteledett, így gyönyörű narancsosra megszínezték a Nap lemenyugvó sugarai a vizet és az égboltot is egyaránt. Nevetgéltünk, sétálgattunk, kagylókat gyűjtöttünk vagy éppen fröcsköltük egymást a kellemesen hűs vízzel. 

- [Név]-chan..!- szólított meg kedves hangon a fiú, mikor előre siettem, ő pedig hátul maradva figyelt engem. Mosolyogva fordultam meg, de azonnal bent akadt a levegőm, mikor megpillantottam féltérdre ereszkedve a szőkét. Hirtelen félrenyeltem a nyálam is, annyira meglepődtem, így elkezdtem köhögni, mire Atsumu ijedten sietett hozzám, s paskolgatta meg a hátam.- Jézusom, jól vagy?- fogta kezei közé az arcom, mire elnevettem magam.

- Persze, csak meglepődtem ne haragudj. Nem is én lennék, ha nem rontanám el a romantikus kis pillanatokat.- vigyorogtam, mire Tsumu is felnevetett.- Kezdd csak előlről, majd újra meglepődök, jó?

- Rendben.- nevetett a férfi, a elengetedett, mire megigazítva a ruhám előre siettem, s vártam a fiúra.- [Név]-chan.- szólt újra, mire ismét megfordultam, de ezúttal csak könnyekkel a szememben, mosolyogva néztem rá. Ekkor kezdett csak el tudatosulni bennem, hogy mi is fog bekövetkezni.- Kiskorunktól kezdve ismerjük egymást, együtt nőttünk fel. Ezek az évek segítségével jöttem rá arra, hogy mennyire fontos is vagy nekem és, hogy mennyire nagyon szeretlek. Őszintén szólva, kiskoromban mindig azt hittem, hogy sosem fogok senkit sem annyira szeretni, hogy elvegyem, csak veled akartam élni, mint a jó barátok, ketten. Később rájöttem, hogy mindez azért volt, mert már akkor is tudtam, hogy melletted szeretnék megöregedni. Nagyon boldoggá tennél, ha hozzám jönnél. Ha nemet mondanál, azt sem veszem zokon, házasság nélkül is szeretni foglak életemben, s halálom után is, csak anya leszedné a fejem, hogy házasságon kívül születne az unokája..- kuncogott fel, mire elnevettem magam.- Úgyhogy remélem, hogy egy nap Isten színe előtt is elmondjuk az imát, miszerint mindig szeretni fogjuk egymást, szóval... részesítenél abban a hatalmas kegyben, hogy hozzám jössz?- ekkor előhúzta nadrágja zsebéből a kis dobozkát, amit kinyitott, így megcsillantak a kis ezüst ékkövek a szélén, valamint egy nagyobb darab a közepén.

- Istenem, Atsumu..- csuklott el a hangom, s szinte összecsuklottak a lábaim. Szemeimből lassan elindultak lefelé az arcomon a sós cseppek, amik a homokban leltek nyugalomra.- Boldog lennék, ha hozzádmehetnék!- bólogattam szélesen mosolyogva, mire az ő szemeiben is könnyek csillantak a boldogságtól, ahogy felhúzta ujjamra a gyűrűt.

- Annyira nagyon szeretlek, [Név]!- suttogta ajkaimra boldogan, mielőtt megcsókolt volna, amit még a meghatottságtól sírdogálva viszonoztam.