Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Irigy x Reader II

Itt is az új rész, és egy régebbi kérésnek a folytatása, Nightmare_Kiko kérésére, remélem tetszik ^^

Sosem szoktam meg, hogy egy megszállott volt az oldalamon. Saját szabályai voltak, s nekem is követnem kellett azokat, különben dühös lett. Minden napom rettegéssel töltöttem el, egyedül a munkahelyemen volt egy cseppett nagyobb nyugtom. Fáradt voltam, alig aludtam, ha mégis sikerült álomra hunyni szemeim, rémálmok gyötörtek. Mindig azt hittem, hogy a külsőm egy átok és az emberek a szörnyetegek, akik kísértenek engem, de amióta ismertem ezt a humunculust, rájeszméltem, hogy valójában ez ezerszer rosszabb volt, mint számkivetettnek lenni és hallgatni a gúnyokat, átvészelni a veréseket. Az a mértékű keserűség, kín, paranoia és élni nem akarás, amelyet rám szabadított Irigy, kezdett felemészteni.

Egyes emberek még talán élvezték is volna a helyzetet, a kezdeti sokk után. Hiszen ő bálványozott, megvédett és állítása szerint szeretett engem. Ki ne vágyna ilyesmire? Csakhogy ez a fajta imádat, amit irányomba tanúsított, már réges régen átlépte a toxikusság határát. Nem hagyott időt fellélegezni, általában a közelemben volt. Mikor épp másutt volt dolga, csak akkor tudtam egy hangyányit visszazökkeni a szimpla, mindennapi és átlagos életbe. Azonban a szorongásom nem hagyhatott alább ekkor sem teljesen. Megismerkedtem egy hadnaggyal, pontosabban Jean Havoc kollégámmal. Eddig nem beszéltünk sokat, amíg nem csak irodai munkás voltam, szinte semennyit nem is csevegtünk. Azonban egy alkalommal, mikor a humunculus eltűnt egy hétre, kicsit közelebbről megismerhettem a dohányzó férfit.

Kedves volt, odafigyelt rám. Nem akarta, hogy túl sokat beszéljen csak ő, igyekezett kikérni a véleményem mindenről, ami szóba jött, hogy beszélhessek én is. Mindig rákérdezett, hogy nem kínos-e nekem a dolog, esetleg nem okoz-e kellemetlenséget, ha egyes dolgokra rákérdez, ami jól esett. Ezelőtt vagy mindenki kerülte a külsőmmel és a társadalommal való viszonyommal való témát, vagy pont az ellenkezője, másról sem beszéltek nekem. Ő viszont szerette volna kitapogatni a határt, hogy még véletlenül se léphesse át azt. Egyik nap rákérdezett, hogy mi a kedvenc virágom, így hát nem hezitálva sokat, elmondtam neki. Másnap pedig az asztalomon már egy szép csokor [kedvenc virágod] fogadott, benne egy cetlivel, ami azt írta: "[Név] kedvesnek, Jean Havoctól. Ne dolgozz sokat, fáradtnak tűntél tegnap, vigyázz az egészségedre <3".

Megmosolyogtatott. Minden, amit tett, ezt váltotta ki belőlem. Édes volt, az első ember, aki valóban érdeklődést mutatott az irányomba, s nem csupán azért, hogy információkat szerezvén tönkretegye az életem. Jean odaadó volt, nem akart túl gyorsan haladni, csupán puhatolózott. Szerettem, hogy szeretve éreztem magam. Azonban nem tarthatott sokáig, nem akartam veszélyben tudni a szőkét. Amint Irigy ismét visszatért az életembe, nem engedhettem meg, hogy együtt lásson minket Jeannal. Azzal kockára tehetném az életét is, a humunculust ismerve, így inkább leráztam, ha nyilvánosan, ablakok közelében voltunk.

Ismét egy fárasztó munkanapon voltam túl, a lábaim feldagadtak attól, hogy egész nap ide-oda rohangáltam magassarkúban. Ahogy beértem a házba, csak ledobtam magamról a cipőm, felakasztottam a fogasra a kabátot, s elvánszorogtam a szobámig. Közben érzékeltem, hogy Irigy a konyhában tevékenykedik, de rá sem hederítettem. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy elviseljem a megszállott szövegelését. Persze ő nem így gondolta a délutáni programot, s otthagyva az ételt, amint leszedte a tűzről, megindult felém.

- Nehéz nap?- dőlt az ajtófélfának, miközben én fehérnemű után kutattam a szekrényemben. Csak le akartam tusolni és menni szerettem volna aludni végre. Már az se érdekelt, hogy mellettem volt, túlságosan leterhelt és kimerült voltam ahhoz, hogy érdekeljen.