Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Denki Kaminari x Reader

Itt is az új rész _Chinatsu_evening kérésére, remélem tetszik ^^

Paráztam rendesen az egyetemi élettől, de szerencsére volt egy valaki, aki miatt kevésbé féltem tőle. Ez a valaki pedig Denki volt, akivel gimi alatt ismerkedtünk meg. Mivel mindkettőnket érdekelt a művészetelmélet és design szak, így oda jelentkeztünk, szerencsére fel is vettek mindkettőnket. Csökkentette a nyomást, hogy már volt valaki, akit ismertem, nem leszek egyedül, ugyanis tudtam, hogy Denki biztos nem hagyna magamra.

A szüleink segítettek eleinte, kerestünk egy közös albérletet, amibe amíg nem volt rendes munkahelyünk, amiből fizetni tudtunk volna, addig ők négyen finanszírozták nekünk a dolgokat. Mondjuk nagy szerencsénk volt, hogy másfél hónap alatt mindketten tudtunk már menni dolgozni. Igaz, így kevesebb időnk volt egymásra, de legalább az az idő értékes volt. Iskolában is egymás nyakán lógtunk, az összes szünetben, vagy lyukas órában, így csak a munka végett voltunk külön. Általában hétvégén és iskola után jártunk be melózni, azonban tavasszal kikértünk két napot, hétvégére, mert már hiányoltuk a rohanás mentes életet.

- Nem láttad valahol ennek a szarnak a fedelét?- szóltam ki a konyhából a fiúnak, aki érdeklődve sétált be a helyiségbe.

- Én nem szoktam főzni, [Becenév], fogalmam nincs merre lehet.

- Ahjjj akkor nagyobbal lesz lefedve, leszarom, jó lesz ez így..- sóhajtottam fel morgolódva és amint a serpenyőt lefedtem, hozzábújtam a fiúhoz, aki mosolyogva vissza is ölelt.- Alig várom, hogy vége legyen majd a sulinak és a hétvégéim tényleg szabadok legyenek...

- Én is örülnék már neki.. Aztán végre nekiláthatunk egy nagyobb házat is nézni.

- És a gyerekvállalást is elkezdhetjük már akkor végre..- vigyorodtam el, ahogy felnéztem rá.

- Előbb még elveszlek - nyomott puszit az orromra, mire elpirulva lehúztam egy csókra.

- Csak ne legyen valami puccos szar. Csak térdelj le, aztán kész, úgyis te vagy a fontos, nem a hely.

- Mondtam már mennyire imádlak?- vigyorgott, mire mosolyogva bólintottam.

- Persze, noha szeretem hallani azért.

- Butus..- nevettünk fel. […]

Kicsit úgy éreztem magam, mint gimiben. Akkor úgyis minden hétvégét együtt töltöttünk, ugyan néha barátok társaságában, de együtt. Hiányzott is, baromira ez az egész helyzet. Csak elnyúlni a kanapén és csendesen beszélgetni mindenről ami eszünbe jutott, vagy szimplán csak kiülni az erkélyre egy kis finom kakaó vagy kávé kíséretében és figyelni a kinti életet.

Már nem is tudtam idejét, hogy mióta vágytam párom érintésére. És itt nem szexuális értelemben gondolom, csak azokra a gyengéd és ártatlan cirógatásokra, amiket maximum szünetekben kaphattam meg, de ott sem tudtunk teljesen lazulni. Én legalábbis nem, mert minden nap, minden órára rá voltam görcsölve, hogy a lehető legjobbat nyújthassam és ne rúgjanak ki.

Így hát kiélveztem a helyzet, hogy a kanapén ülve, Denki előtt hátam neki döntve olvasgattam, miközben ő bal kezével hasamnál ölelt át, jobbjával pedig mindig máshol simogatott; hol combom, hol karom, hol a fülem mögött, hol csak szimplán átölelt azzal is, s puszikkal hintette be tarkóm vagy fejem.

- Meddig olvasol még?- kérdezett rá halkan, állát vállamnak döntve, arcát nyakamhoz fúrva.

- Már nem sokáig, csak ezt a fejezetet akartam elolvasni, aztán mehetünk kóricálni.

- Majd megyünk holnap, csak szeretnék ölelkezni úgy, hogy te is szeretsz.

- Dehát én most is szeretlek, Denki - kuncogtam fel, mire fújtatott egyet.

- Tudod, hogy értem.

- Persze, tisztában vagyok vele.

- Akkor siess az olvasással..- nyafogott, mire inkább megfogtam a könyvjelzőm, ugyanis szamárfület csinálni egy lapon felér egy halálos bűnnel, majd ahogy a laphoz simítva helyére csúsztattam, becsuktam a könyvet, letettem a földre, s megfordulva néztem mosolyogva farkas szemet a szöszivel.

- Olyan vagy néha, mint egy nagy ovis - nyújtottam nyelvet rá vigyorogva, mire gyorsan kidugva nyelvét az enyémhez érintette, majd már vissza is húzta.- Naaa!- nevettem fel.- Ha nem csókolóznánk úgy, ahogy szoktunk, most mondanám, hogy "fújj már"!

- Akkor mázlim van, úgy érzem.

- Így van... Túl nagy mázlid..- nyomtam puszit aranyos kis pisze orrára, mire szélesen mosolyogva összedörgölte az enyémmel.

- Megígérsz nekem valamit?

- Hm? Persze, mit?- néztem rá érdeklődve, mire kinyijtotta felém kisujját, s szemeimbe nézett.

- Hogy csak rám nézel majd így, senki másra.

- Miért, hogy nézek rád?

- Látnod kéne...- sóhajtott fel mosolyogva.- Szerelmes vagy.

- Máskülönben nem járnánk lassan három éve. Persze, hogy az vagyok!

- Akkor ígérd meg.

- Legyen, esküszöm, hogy csak rád nézek majd így..- kulcsoltam össze a kisujjam az övével, majd nyomtunk a saját kezünkre egy puszit, megfordítottuk a kezünket és a másik kezére is adtunk egyet, végül egymás szemébe nézve húztuk el az ujjainkat, így megpecsételve az esküt. […]

Este volt már, bőven ránk sötétedett. Az utcai lámpák is felkapcsolódtak, de mi még mindig ébren voltunk. Épp egy kis késő esti vacsit dobtam össze, ami nem volt nagy cucc, csak egy kis melegszendvics.

Denki zenét kapcsolt addig a telefonjáról halkan, s csendesen dúdolgattam az éppen játszott dallamot. Aztán megszólalt az egyik kedvenc zeném, ami egy iszonyatos nyálas szerelmes dal volt. Nagyjából akkor szerettem bele ebbe a zenébe, amikor megismertem a fiút, s kezdtem mélyebb érzéseket táplálni iránta.

- Felkérhetem egy táncra, asszonyom?- nyújtotta felém a fiú a kezét mosolyogva. Furcsa volt, hogy még szöszös, bő pizsamában és kócos hajjal is elképesztő helyesnek találtam, dehát ilyen a szerelem, nem?

- Hogyne, uram - kuncogva fogadtam el kezét, mire vigyorogva magához húzott és elkezdtünk táncolni. Pörgetett, döntött, forogtunk, de ami lényegesebb: rengeteget nevettünk közben, s jól éreztük magunkat.

A zene végére szorosan tartott karjaiban, majd egy érezhetően boldog csókkal fejezte be a rögtönzött koreográfiát. Úgy éreztem magam, mint egy fiatal, szerelmes kis tinédzser, aki frissen esett szerelembe. Mintha csak abban a szent minutumban estem volna bele a fiúba. Nem tudtam, hogy lehet annyira szeretni valakit, hogy az már fájdalmat okoz, de ezt is megtapasztaltam akkor. A lelkem szinte kitörni akart testemből, annyire szétfeszített a boldogság.

- Mi lenne, ha ez a nap sosem érne véget? Ha... Egy örök körforgásba kerülnénk ebben a napban? Beleunnál?- néztem gyönyörű aranysárga szemeibe.

- Sosem unnék bele. Sőt, mitöbb, boldog lennék, ha megtörténne. Szabadidő az én hihetetlen szép barátnőmmel? Ki nem hagynám!- mosolygott édesen, mire majdnem elfojtam karjaiban.

Most komolyan, hogy lehet valaki ennyire édes?

- Cukormérgezést fogok kapni melletted, ha öreg korunkig ilyen édes leszel! Hol a kikapcs gomb, túl tömény cukor vagy, Szerelmem!- markoltam meg mellkasánál a pólót, s kezdtem el nevetve rángatni, mire ő is felkacagott.

- Bocs, ha veled vagyok nincs kikapcsoló gombom.

- Elég nagy baj, mert a diabétesz kerülget!- nyomtam puszit ajkaira nevetve, majd gyorsan siettem is a melegszendvicseket kivenni. Kicsit odakaptak, de nem volt vészes, ehetőek voltak még, az a lényeg.