Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Tetsuro Kuroo x Reader

Itt is az új rész anonymassassin kérésére, remélem tetszik ^^

Az én történetem szinte a megtestesült Hamupipőke, némi változásokkal. Alapvetően nem japán, hanem koreai származású vagyok, csak hat éves koromban ki kellett utaznom Japánba a nénikémékhez. Nem voltak gazdagok, s emiatt éreztették is velem, hogy csak nyűg vagyok az életükben. Egyértelmű volt számomra, hogy soha nem fogok tudni az ő életükben egy boldog kis pont lenni, ami eleinte nagyon is zavart, de beletörődtem.

Felső középben a Nekomában vettek fel. Keményen megdolgoztam érte, nagyon szerettem volna bekerülni. Már előre gyűjtögettem az egyetemre, tizenhárom éves korom óta jártam besegíteni a családi vállalkozás boltjába. A Nekomában szert tettem pár barátra, de ebből csupán egyet mondhatnék igaznak, ha a jövőbe nézve visszagondolok rájuk. Ez a barátom pedig egy félig orosz származású, kilométernyi magas fiú volt, Lev Haiba. Általa ismertem meg a röpicsapat tagokat is, köztük Tetsuro Kurooval.

- [Név]-chan!- szaladt felém a fekete hajú az iskolától távolabbról. Engedelmesen megálltam, s bevártam a fiút, elvégre ez semmiség.- Szia!- mosolygott rám pihegve.

- Neked is szia!- biccentettem aprót, s már mentem is volna dolgomra, ha nem fog meg a csuklómnál, és tart vissza.

- Várj! Nem lenne kedved... Beszélgetni órák után?

- Nem érek rá...- motyogtam szégyenkezve. Még mindig zavart a tudat, hogy a helyzetem miatt nem vagyok képes kialakítani rendes kapcsolatokat, hiszen folyamatosan dolgoznom kell, hogy törlesszek.

- Ha nincs kedved, csak mondd meg. Nem fogok megsértődni.

- Tényleg nem érek rá. Sajnálom!- hajoltam meg kissé, mire kiengedett egy halk kuncogást, s megsimogatta a fejem.

- Majd máskor, ha időd is engedi.

Nagy szemekkel figyeltem, ahogy elsétál, de még egyszer visszafordult, s mosolyogva integetett nekem. Lelkem lágy melegség öntötte el, nagyon boldognak éreztem magam. Legalábbis néhány pillanatig, aztán beférkőzött az az érzés, hogy ennek semmi értelme. Ő egy gazdag család fia, kitűnő röplabda játékos, míg én csak... én csak egy szegény, árva gyerek vagyok, akit csak azért fogadott be a nagynénje, hogy az unokahúga ne kerüljön a híd alá. A keserédes érzést lassacskán uralomba vette a keserűség, amely szinte kényszerítette érzékszerveim, hogy legyek rosszul.

Végül erőtt vettem magamon, és folytattam a napot úgy, ahogy azt terveztem. Levvel szünetekben rengeteget beszéltünk -vagyis nagyrészt ő beszélt, én meg hallgattam a történeteiet-, így hamar elment a nap. Mikor kiértem a termem elé, indultam is volna haza, azonban...

- Már azt hittem, hogy sosem jössz ki.- hallottam mögüllem a mély hangot, mire megfordultam, s láttam, ahogy a röpis csapatkapitány elrugaszkodik a faltól, aminek addig dőlt. Kedves mosollyal lépdelt elém, s figyelte arcom.

- Mit keresel te itt?

- Megvártalak, nem elég egyértelmű?- vont vállat, mosolyát szélesítve. Arcom lassacskán halovány pírben úszott, ami apró mosolyra késztetett.

- Az nem egyértelmű, hogy miért.

- Nos, gondoltam rákérdezek, hogy mi miatt nem érsz rá. És ha úgy van, akkor elkísérlek.

- Oh... Hát... Igazából dolgozni megyek..- vallottam be halkan. Azt hittem, hogy ki fog majd nevetni, de helyette csak megfogta a ruhám ujját, s elkezdtünk kifelé menni.

- Akkor oda kísérlek el.- nézett rám aranyosan, mire fájdalmasat dobbant a szívem. Ha tudná az igazságot, biztosan nem lenne velem ilyen kedves, csak megvetne és sajnálna. De abból nem kérek, kaptam eleget belőle és torkig vagyok. […]