Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Shoyo Hinata x (Male!) Reader II.

Meghoztam a folytatását a tegnapi résznek Osamu_Hoodie és toratsumiDOTchan kérésére, remélem tetszik ^^

Tudtam, hogy mi történt Hinatával, nehéz lett volna az évek folyamán teljesen kizárni az életemből azt az embert, aki egyre inkább tört feljebb és feljebb a ranglétrán. Büszke voltam rá, s mégis, kicsit mindig elkenődtem amikor rájöttem, hogy nem tudok teljesen osztozni vele a győzelmen. Elvégre nem voltam mellette, hogy a kezembe kapva pörgessem meg és csókoljam meg mosolygós ajkait, akárhányszor nyertek egy versenyt. Rengeteg alkalommal esett meg, hogy nagyon vissza kellett fogjam magam, hogy ne írjak neki egy üzenetet, amiben leírom milyen boldog vagyok, hogy elérte ezt az életben és büszkébb nem is lehetnék rá.

Huszonhét éves voltam, amikor eljöttem otthonról. Tudom, sokáig húztam, de az egyetemet el akartam végezni és egy kis pénzt akartam a saját munkám által is szerezni, elvégre mikor hazaköltözöm, anyámék már nem fognak ennyire pénzzel támogatni. Úgy szerveztem a hazautat, hogy Shoyo is otthon legyen, mivel egy Brazil csapatban játszott, így nem mindig volt már Japán földön. De egy nyárra eljött, az edzője adott nekik két hét szabadidőt, mivel megérdemelték. Mindezt persze Sugától tudtam meg, aki azóta is rendszeresen beszélt szinte az összes volt csapat társával. Megvettem a repjegyet, s lefoglaltam egy hotelt egy hétre. Mivel én haza terveztem költözni, a haza pedig ott volt, ahol Shoyo volt, nem vettem házat magamnak. Majd ha azt mondja, hogy tartsak vele Dél-Amerikába, akkor vele megyek. Ha azt mondja maradjak, veszek egy lakást vagy házat, ahová esetleg haza tud jönni.

Leszálltam a gépről, s elindultam arra a címre, amit legjobb barátom megadott nekem. Hinata címére. Az út közben számat rágcsáltam, s szinte már kislányokra emlékeztető izgatottság lett úrrá rajtam. Ahogy a kis ház kerítése előtt álltam, elmosolyodtam. Nem volt nagy az egész kecó, pont kellemes egy személy részére. Zakatoló szívvel nyomtam meg a csengőt, mire halkan annyit hallottam bentről kiabálni, hogy "egy pillanat!". Jobbra-balra dülöngéltem, hogy levezessem a hirtelen rám törő pánikot. Mi van, ha nem emlékszik rám? Vagy megbántottam? És ha van valakije, csak nincsenek reflektorfényben? Ha utál engem? Mi van ha...

- Uram Isten...- majdnem magam alá hugyoztam, annyira jól nézett ki, ahogy sietve kilépett az ajtón egy szál nadrágban, lábán papuccsal.

Amint megfordult, megfagyott. Csak bámultuk egymást hosszú, hosszú perceken át. Végül lassan lépkedni kezdett felém, de nem fordította el a fejét, továbbra is a lelkemig bámult. Kinyitotta a kaput, s mielőtt bármit is szólhattam volna, karjait a nyakam köré fonta, s megcsókolt. Felnyögtem azt jelezve, hogy másra sem vágytam tíz éven keresztül, csak erre a pillanatra. Szorosan magamhoz öleltem őt a derekánál fogva, mire beleremegett az érintésembe. Egyre hevesebben csókolt, én pedig nem bántam, hogy az amúgy is meleg levegő csak jobban forrósodni kezdett. Lehet nem pont így képzeltem el a viszont látást, hanem beszélgetéssel telve egy kávé fölött, teljesen felöltözve, de határozottan kijelenthetem, hogy ez milliószor jobb volt így.

- El sem hiszem, hogy itt vagy..- suttogta, mikor egy pillanatra elszakadt a számtól.

- El sem hiszem, hogy ennyire felbátorodtál - mosolyodtam el, mire vigyorogva húzódott el. Arcom és a testem tanulmányozta.

- Amióta leírtad, hogy szeretsz, csak erre vágytam. És még sok másra, de azzal talán ráérünk még egy kicsit.

- Mikor lettél te ilyen szemérmetlen?- nevettem fel, mire vállat rántott.

- Rájöttem, hogy nincs semmi rossz abban, hogy kívánsz valakit és ennek hangot is adsz.

- Aranyos vagy - nevettem fel és kezeim közé fogva az arcát, egy apró csókot nyomtam ajkaira.- Be is engedsz azért? Megsülök..

- Oh, persze!- bólogatott, s kézen fogva bevezetett a házba. Kellemes hűs idő volt a légkondi miatt, így libabőrös lett a testem a hirtelen klíma változás miatt.- Kérsz valamit? Meddig mardasz?

- Mennyei kávékat tudok csinálni, ha gondolod gyártok két adagot. És amúgy ezúttal itt terveztem maradni - egy kicsit csalódottnak tűnt, tekintve, hogy ő már nem itt éli nagyrészben az életét.- Pontosabban amíg te is itt vagy. Aztán ha szeretnéd, keresek lakást Brazíliában.

- Jönnél velem?- csillantak fel a szemei, mire mosolyogva bólintottam.- Ez a nap egyik legjobb híre... De ne nézz lakást, van ott nekem egy, költözz be hozzám.

- Biztos nem lenne gond?

- Ezt most tényleg megkérdezted?- mosolygott, mitr elnevettem magam.

- Igaz, jogos. Ez esetben köszönöm, hogy élhetek veled.

- Én köszönöm, hogy végre velem vagy..- sétált mellém a konyhában, s hozzám simult. Mosolyogva, zakatoló szívvel, teljesen zavarba jőve öleltem magamhoz, s nyomta egy puszit a hajába. Talán kicsivel volt több, mint százhetven centi, de én így is egy bő tízzel magasabb voltam. Sokáig csak így ácsorogtunk, nem szólaltunk meg, kiélveztük a másik érintését és jelenlétét. Kellemes csend telepedett ránk. Pár perccel később szipogást hallottam, így aggódva lenéztem rá.

- Mi a baj? Valami rosszat tettem?

- Nem, csak... Boldog vagyok - fúrta arcát a nyakamhoz.- Annyi éven át képzelegtem erről a pillanatról, hogy végre ölelhetlek és csókolhatlak. És most itt vagy, teljes valódban én meg... Alig tudom felfogni, hogy végre.. És mi most...

- Tudom, tudom..- suttogtam.- Én is rengetegszer elképzeltem már ezt a napot. A napot, amikor visszatérek ahhoz az emberhez, akihez tartozom és felteszem a kérdést, miszerint.. Shoyo, lennél a barátom? Hogy hivatalosak is legyünk.

- Örömmel - mosolygott rám könnyes szemekkel.- Másra sem vágyom - azzal ismételten lecsapott ajkaimra. Mellkasom szétfeszítette a boldogság és a szerelem. Reméltem, hogy egynap lehet ebben részem, de így, hogy benne voltam nagyon is a szituációban, valahogy sokkal jobbnak éreztem a dolgot, mint amikor csak fantáziáltam róla. Ezúttal viszont nem véletlenül hevült fel a levegő közöttünk, nem álltunk le. [...]

Egy ágyban a pihegő Shoyoval, na ezt nevezném én a boldogság legnagyobb fokának. Életemben nem éreztem még ennyire felszabadultnak magam, mint ott mellette. Minden egyes percben újra és újra beleszerettem, amióta csak tíz év után megláttam, de talán ez más volt. Mintha nem csak beleszerettem volna, hanem teljesen felrepített volna az űrbe, ahol egy fekete lyuk beszippantott és odabent rózsaszín pamutfelhőkön ugrálhattam volna. Lányos gondolat, de ki mondta, hogy a fiúk nem érzik így magukat soha?

Shoyo lebarnult bőrét cirógattam, ahogy hozzám bújva, lehunyt szemekkel és mosolyogva élvezte az érintésem. Élveztem, hogy hozzáérhettem. Úgy éreztem magam, mintha én lettem volna az egyetlen élőlény, aki érintkezhet ezzel a különleges, természeti csodával, itt mellettem. A világ legszerencsésebb srácának éreztem magam, hogy a kis napsugár mellettem akarta leélni az életét.

- Tudod... Azt hiszem hamarosan felrobbanok a boldogságtól - suttogtam a fülébe, s nyomtam egy puszit az arcára, mire vigyorogva fordult egyet, s a mellkasomra mászva nézett a szemeimbe.

- Én is közel vagyok hozzá. Talán most kezdtem el igazán élni, te vagy a hiányzó darab a kirakósomból - dörgölte össze az orrunkat, mitől felkuncogtam.

- Csak tudnám, hogyan sikerült ennyire elcsavarnod a fejem...- csóváltam a fejem mosolyogva.

- Még te kérded?- nevetett fel, de ebbe a kacagasba beleremegett a lelkem, éreztem.

- Te, figyelj már. Hagyd ezt abba, mert már nem is tudom hányadjára szerettem beléd a mai nap.

- Mintha ez hatalmas gond lenne - csókolgatta a nyakam, mibe beleremegtem, s felsóhajtottam.

- Nem mondtam, hogy gond, de a szívem nem biztos, hogy bírni fogja.

- Ez azért elég imponáló volt valahogyan.

- Azt mondod? Szexi ha belehalok abba, mennyire odáig vagyok érted?

- Uhum - mosolygott.

- Te gyilkos!- fordítottam magam alá vigyorogva.