Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Kenma Kozume x Reader

Itt is az új rész lup__x kérésére, remélem tetszik ^^

Sosem szerettem busszal utazni, valahogy az utóbbi napokban mégis kezdtem örülni annak a szerencsés szerencsétlen ténynek, hogy még se jogsit nem szereztem, semmi pedig autót, a szüleim pedig nem tudnak elvinni iskolába. Egészen ehét hétfőig gyűlöltem a dolgot, hisz rengetegen szállnak fel egy buszra, nyáron tikkasztó a hőség és az ülésekre szinte rátapad az ember, télen pedig vagy bekrepál a fűtés és vacog mindenki, vagy túlfűtik a buszt, s minden megállóban hirtelen csapja arcon a hideg az embereket. És még csak nem is mindig tudod megválogatni, hogy ki mellett ülj te, vagy ki ülhet le melléd, mert ha tőled kérdezik meg, hogy az üres ülés melletted szabad-e, akkor semmiképp nem válaszolhatod azt, hogy "nem", mivel azzal vagy hazudnál vagy parasztnak néznek. Mindezt tetézvén pedig mindenki idegen és senkit nem ismersz. Szörnyen kellemetlen.

Ezen a hétfőn is úgy slattyogtam a megállómba, mintha valami zombis thriller filmbe akartam volna bejutást szerezni, mint színész. A reggeli kávém valahogy nem segített az ember gyűlöletemen, így fintorogva igyekeztem minél kevesebb arcra ránézni, s csak hallgattam a fülembe bedugott zenét. A busz szokásosan késett három percet, de már meg sem lepődtem. Felszálltam, felmutattam a bérletem, s igyekeztem szabad helyet keresni, hogy a táskám magam mellé lepakolva ücsörögessek magányosan húsz percet. Azonban egyetlen egy üres ülés nem volt, ami nem valaki mellé szólt. Mélyet sóhajtva indultam meg a busz legvégébe, hogy ott próbáljak szerencsét, s lám, valaki megsegített fentről, ugyanis egy lenőtt szőke hajú fiú mellett épp üres volt egy hely, s mivel telefonját nyomkodta, reméltem, hogy teljesen ignorálni is fog. Odasétáltam, s lemutattam az ülésre.

- Szia, ne haragudj. Leülhetnék esetleg?- ahogy rám emelte szemeit, a szívem a csekély pillanatra megállt. Gyönyörű, élénken csillogó, gyanta sárga szemekkel rendelkezett, amikkel úgy éreztem, hogy a lelkembe is belelát.

- Aha - vont vállat csendesen, s visszafordult a kijelzőjéhez. Csipkedtem hát magam, s ledobtam magam mellé, mielőtt még nagy hévvel megindult volna a jármű.

Az úton csendes volt mindkettőnk; ő játszott, én zenét hallgattam. Csak azt sajnáltam, hogy az ablak melletti hely volt az övé, mivel szerettem kibámészkodni rajta, hogy azzal is elüssem az időt. A Nekomához legközelebb eső buszmegálló előtt éreztem, hogy megkocogtatja a vállam, így kivettem a fülemből a fülhallgatómat.

- Ki tudnál engedni?

- Oh, hogyne!- vágtam vigyázba magam, amíg ő kikászálódott, s egy nagyon halk köszönömöt elmormogott az orra alatt. Én visszaültem, ő pedig az ajtó irányába araszolt, ügyelve arra, hogy ne bukjon orra. Aranyosnak találtam, mivel kábé öt centivel alacsonyabb volt tőlem, nem hittem volna, azt hittem magasabb.

=====

Másnap reggel egy szemernyit jobban vártam a buszt, magamnak sem nagyon mertem bevallani, hogy a Nekomás srác miatt. Szokásos volt a procedúra: késik a busz, felszállok, bérlet, helyet keresek. De most nem szabad kettős ülést. Inkább megint a helyet a szőke mellett. Kicsit meg is könnyebbültem, mikor láttam, hogy egyedül ül ismét.

- Leülhetek?- mosolyogtam rá, mire vállat vont.

- Felőlem..

- Köszi.

Azzal leereszkedtem mellé. Ismét kikéreckedett a saját megállójánál, és újra nem beszéltünk ennél többet. Ez pedig így ment egész héten, kivételt képrzve ezalól a pénteki nap.

- Szia - már nem kérdeztem rá az ülésre, tudtam, hogy mit fog mondani. Felém pillantott, állkapcsa egy kicsit megfeszült, amitől hirtelen nagyon rossz döntésnek éreztem, hogy csak úgy leültem mellé.