Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Shoyo Hinata x Reader

Itt is az új rész talaberluca kérésére, remélem tetszik ^^

Mostanában rengeteg stressz ért; kezdve a harmadik évem végi vizsgákkal, folytatva azzal, hogy munkahelyet keressek magamnak, így ide-oda rohangászhattam mindenhova az önéletrajzommal, aztán ha jól mentek a dolgok, akkor állásinterjúkra. Azonban nem vettek fel sehova, pedig bő három hónapja próbálkoztam. Mindig volt egy nálam képzettebb ember, több tapasztalattal, vagy egy nagyobb motivációval bíró, esetleg olyan, akinek nem csak a gimnázium szerepelt a papíron, az általánosiskola után, hanem magasabb képzésben is részesült. Nem voltam pesszimista ember, azonban túl sok energiát öltem bele a pénzkeresésbe, s látva azt, hogy mindezt hiába, teljesen kiborultam.

Shoyo és a barátaim igyekeztek segíteni rajtam, azonban miután láttam, hogy kicsit sem segít az, ha emberek közé rángatnak szórakozni, karaoke bárokba cibálnak, vagy csak elvisznek a parkba beszélgetni, piknikezni, inkább jobbnak láttam bezárkózni. A mellkasomon lévő nyomás amúgy sem szűnt meg hónapok óta, így nem is törődtem már vele. Az viszont jól esett, hogy otthon, egyedül, ki tudtam sírni magam, ha éppen rám jött a szomorúság. Ezt társaságban nem tehettem meg -pontosabban megtehettem volna, de nem akartam elrontani mindenki kedvét-, így inkább csak visszanyeltem a könnyeim, amivel csupán rontottam a közérzetemen, és már annyira sem tudtam élvezni a társaságukat, mint addig. Szörnyű volt és gyötrődtem, ezen pedig az sem segített, hogy bűntudatom volt, amiért sorra mondtam le a találkozásokat a barátaimmal, vagy párommal. Mindenki erején felül próbált teljesíteni értem, emiatt pedig rosszul éreztem magam, hogy nem használ, sőt, még ront is a helyzetemen.

Egy idő után a telefont sem vettem fel, nem írtam vissza senkinek, minden csoportot és privát beszélgetést lenémítottam, nem volt energiám, sem kedvem eljátszani azt, hogy minden rendben van, uralom a helyzetet, és teljesen pozitívan állok hozzá mindenhez. Nem is olyan régen valóban ilyen voltam, ám ekkorra teljesen kifordultam önmagamból. A családommal is csak akkor interaktáltam, ha muszáj volt, de leginkább bezárkóztam a szobámba, és csak akkor osonkodtam ki, ha tudtam, hogy nem futok össze a szüleimmel. Persze ők is aggódtak értem, féltettek engem, azonban nekem nem volt szükségem ilyesféle érzelmekre felém irányulóan. Nem akartam megbeszélni a dolgokat, nem akartam segítséget kérni, egyszerűen csak egyedül akartam lenni, hogy egymagam küzdhessek meg azzal a démonnal, ami a lelkem rágta. Csupán az volt a hiba a gépezetben, hogy én magamon, egyedül nem tudtam segíteni. Csak lejjebb és lejjebb csúsztam azon a fránya lejtőn, míg végül már alig láttam kiutat belőle, s ha felfelé pillantottam, csak egy aprócska kis fényfoszlány pillantott rám vissza. Ezt azonban Shoyo teljesen megelégelte, mert betegre aggódta magát. Egy ideig tűrte, megértette, hogy nem szeretném még az ő társaságát sem, de egyre jobban nyomasztotta, hogy szinte semmiféle életjelet nem adtam magamról.

- Most szépen felkelsz, átöltözöl, elkészülsz rendesen, összepakolod a pizsamád, fehérneműt, fogkefét, mindent amire csak szükséged lehet két éjszakára, és eljössz velem szépen egy hotelbe, amit kivettem kettőnknek, mert már a csapattagok is aggódnak érted, nemhogy én - hallottam meg délután egykor az ajtómon túlról, pár kopogás után a vörös hajú fiú hangját. Már nem volt olyan félős, mint mikor épphogy megkezdtük a felső-közepet, de valahogy még mindig furcsa volt számomra, hogy mennyire határozott is tud néha lenni, ha épp nem baromkodik Bokutoval, vagy Oikawával.

- Nincs kedvem..- nyöszörögtem a takaró alól kínomban.

- Nem azt kérdeztem, hogy mihez van kedved, [Név]... Jót fog tenni, hidd el. Csak mi leszünk ott, nem hívtam meg senkit. Ha szeretnéd, egész nap sírhatsz a vállamon, vagy akár ütlegelheted a párnát, kiabálhatsz, tombolhatsz, nekem teljesen mindegy, amíg nem játszod meg magad mellettem. Nem azért lettem a barátod, hogy csak akkor legyek melletted, amikor minden jó és cukormázas az életed, tömve habbal. Szeretnék teljes támaszt adni neked, és együtt átvészelni azt az időt, ami neked nehéz. Szóval, kérlek..- nagy nehezen kecmeregtem csak ki az ágyból, de akartam adni egy esélyt ennek az egésznek. Rossz volt kihallani a hangjából az aggodalmat és kétségbeesést, hiába igyekezett palástolni ezeket magabiztossággal. Így hát ajtót nyitottam neki, ő pedig reményteli szemmel nézett le rám.