Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

(Adult!) Kiba Inuzuka x Reader

Itt is az új rész Virag_666 kérésére, remélem tetszik ^^

- Mi a baj?- Simította arrébb a hajam, miközben aggódó tekintetével vizslatta könnyektől csillogó arcom, a férfi. Meg sem tudtam szólalni, csupán teljes sokkban kuporogtam továbbra is a padlón. Beszélni akartam, de csak nyöszörgés hagyta el a szám.- Hé, itt vagyok! Lélegezz nagyokat! Hallasz?- Fogta kezei közé az arcom, s ajkait egy vékony vonallá préselte össze, miközben szemöldökeit ráncolta, ahogy gondolkodott egy megoldást keresvén.- Gyerünk, nagy levegő be... Lassan ki. Megint be..... Ismét ki.. Az az, mélyet be, apránként ki..

Igyekeztem úgy tenni, ahogyan azt ő mondta, odafigyeltem a hangjára, az érintésére, az illatára. Elvégre ezek mindig is megnyugtattak. Több, mint tizenhárom éve ismertem őt, ebből pedig kilencedik éve vagyunk együtt, s hatodik éve vagyunk házastársak, valahogy most mégsem volt képes a megnyugtatásomra. Inkább csak jobban felzaklatott, elvégre, hogyan volnék képes elmondani neki a történteket, ha egyszer ennyire gondoskodik rólam?

Beletelt neki legalább másfél órába, mire már nem ziháltam, reszkettem és a könnyeim is elapadtak. A fejem lüktetett, de nem volt fogható ahhoz a fájdalomhoz, amit a szívemben éreztem. Rá sem mertem nézni a férfira, féltem attól, hogy ha megteszem, ismét előtörnek a könnyeim.

- Hozok egy kis vizet, maradj itt - nyomott csókot fejem tetejére, s elsietett a konyháig, hogy egy poharat levéve a polcról, halkan a márvány konyhapultra téve koccanjon egyet az üveg, majd a víz csobogását hallottam, az aprócska nyikorgást, amit akkor adott ki a csap, amikor elzártuk a vizet, s a lépteit, melyek egyre közeledtek. Minden hang elképesztően hangosnak tűnt abban a helyzetben.- Tessék, idd csak meg - tartotta felém az italt.

- Köszönöm - motyogtam, s óvatosan elvéve, nagyokat kezdtem kortyolni a pohár tartalmából. Mire megittam, valahonnan szedett elő zsebkendőket is, azokkal halmozott el.

Csendben ültünk. Ő velem szemben, törökülésben foglalt helyet, miközben engem nézett, én pedig térdeim felhúzva, a falnak dőlve, lehajtott fejjel kuksoltam. Képtelen voltam beavatni a történtekbe. Teljesen beleélte magát a dologba már, mindent előre eltervezett, totálisan bezsongott. Nem tehettem meg vele, hogy hirtelen a semmiből rossz hírekkel szolgálok. Persze engem is sokként ért, épp ezért nem szerettem volna vele azonnal beszélni, mégis muszáj lett volna. Aggódott és féltett, tisztán látszott rajta, ezzel pedig csak megnehezítette a dolgom. Tökéletes volt, nem volt szívem fájdalmat okozni neki.

Lassan közelebb kúszott hozzám, mellém telepedett le. Egy ideig nem tett semmit, mérlegelte a helyzetet, sorra vette magában a legjobb és legrosszabb szituációkat, amikkel szembesíthetném. Végül talán öt perc telt el, mire bal kezével magához húzott, s egy szót sem szólva ringatni kezdett, miközben apró puszikkal halmozta el a hajam. Szorosan kapaszkodtam a ruhájába, szükségem volt rá. Kezdtem azt hinni, hogy teljesen becsavarodtam, de minden egyes csókjával vissza rántott a valóságba. Nem kényszerített arra, hogy beszéljek a történtekről, hogy avassam be, miért törtem így össze. Tudta jól, hogy nem menne vele semmire, ismert már ennyire. Pontosan tudta, hogy mire volt szükségem, azt pedig meg is adta. Nála jobb férjet nem is kívánhattam volna.

Már besötétedett, mire felkeltünk az előszoba padlójáról. Néma csendben ültünk ott egészen addig, nyugodtan tűrte, akárhányszor rámtört egy-egy apróbb sírás roham. Az arcán tisztán tükröződött, hogy rosszul érinti, amiért így kellett látnia, s az is, hogy nem tudja az okát. De eldöntöttem, hogy másnap reggel beavatom, szerettem volna, ha aznap este még rendesen alszik, így hát lefeküdtünk az ágyba, szorosan összebújva, s együtt aludtunk el az óra egyenletes kattogására, s egymás szuszogására.

=====

- Beszélnünk kellene, Szívem...- simítottam kedvesem hátára, ahogy a reggeli kávéját kortyolgatta az étkező asztalnál ülve, s Akamaru füle tövét vakargászta, aki kómásan ült gazdája mellett.

- Már vártam, mikor kezdesz bele...- sóhajtott fel.- Nagyon aggódtam tegnap, mi történt?

- Nos..- köszörültem meg a torkom, s inkább ölembe vettem Akemarut, ahogy leültem a Kibával szemközti székre, s piros bundáját kezdtem el túrni, hogy megnyugodjak.- Elsősorban meg kell ígérned, hogy nem hagysz el...

- Elhagyni?- Pislogott nagyokat a férfi, miközben arcára teljes mértékben kiült az értetlenség.- [Név], akkor sem hagynálak el, hogyha kiderülne, hogy a leggonoszabb erők vezére vagy, illetve van egy titkos családod rajtam kívül, akikhez eljársz a hátam mögött! Semmi nem változtat azon, hogy szeretlek. Elvégre megesküdtünk - mutogatta az arany karikát a gyűrűs ujján.

- Azért ígérd meg - mosolyodtam el halványan, ugyanis boldoggá tett, hogy ennyire elkötelezte magát mellettem.

- Rendben, megesküszöm, hogy soha nem hagylak el, történjék bármi - dörgölte meg szakállas állát, arca pedig komollyá vált, ahogy figyelte minden mozdulatom.

- Köszönöm - nyeltem nagyot.- Öhm... Istenem, de nehéz belekezdeni, az Isten verje meg...

- Ha kell még egy kis idő, én hagyok. Ne érezd, hogy siettetlek.

- Voltam orvosnál.

- Igen, azt mondtad, hogy majd elmész - bólintott.

- Nos ott... Azért voltam, hogy megvizsgálják, nincs-e velem biológiailag baj.. Mert hiába igyekszünk, nem jön össze a baba, pedig nagyon szeretnénk egyet. Ott...- könnyeztem be, ő pedig megfogta az asztalon pihenő szabad kezem, akivel nem a kis vöröst nyúztam. Valószínűnek tartottam, hogy kezdett neki leesni a tantusz, ugyanis beharapta alsó ajkát, de nem szólalt meg. Biztosra akart menni.- Sajnálom, de selejtes vagyok... Úgy sajnálom, Kiba... - törtem össze ismételten. Tisztában voltam vele, hogy erősen fogalmaztam, s az orvos is megmondta, hogy ettől függetlenül lehetnek lurkók a házunkban, de én csak magamat voltam képes hibáztatni.- Egy olyan emberrel házasodtál össze, akitől soha nem lehet utódod, ne haragudj kérlek..!

- Jézusom, [Név]...- sietett mellém, hogy megöleljen.- Dehogy haragszom, és nem vagy selejtes, ne beszélj butaságokat...!- Szinte kipréselte belőlem a lelket is, úgy szorított magához. De nem bántam, egy cseppet sem. Szükségem volt erre. Hiába tudtam, hogy nem fog hibáztatni, vagy megutálni ezért, mégis egy hatalmas kő esett le a vállamról a reakciója végett.- Nem azért szerettem beléd, hogy mindenáron gyerekünk legyen. Gaara is örökbe fogadta a fiát, nálunk is lehet ilyen lehetőség. De ha nem lesznek ember gyerekek, a kutyákkal mindig foglalkozhatunk. Már most is egy nagy család vagyunk, és semmiért cserébe nem mondanék le az én szemet kápráztatóan gyönyörű, és istentelenül okos nejemről. Nincs az a kincs, hogy én elhagyjalak téged, érted?

- Mivel érdemeltelek ki téged?- szipogtam, ahogy lassan mosolyra görbült a szám.- Tényleg nem vagy még csak csalódott sem? Nem hatalmas pofára esés neked?

- Benned sosem tudnék csalódni - nyomott puszit az orrom hegyére, ahogyan azt már kilenc éve tette minden alkalommal, amikor megnyugtatott.- Persze örültem volna egy saját gyereknek, de a család nem a vérrokonságról szól, annál sokkal több van benne. Egy igazi család állhat teljesen különböző emberekből, ha azok teljes szívükkel szeretik és elfogadják a másikat. Szóval egy percig se aggódj emiatt. De tudod mit? Ma mindketten itthon maradunk, lemondjuk a programot a többiekkel. Hétvége van, szóval mind a két napot teljesen kiélvezzük, amennyire az emberileg csak lehetséges, aztán intézkedünk az ügy érdekében. Benne vagy?- cirógatta meg arcom, mire meghatódva, s megkönnyebbülve bólintottam, arcomon egy őszinte mosollyal.

- Benne vagyok.

- Nagyon helyes! Ígérem neked, hogy a legtökéletesebb családot fogjuk megalapítani - csókolt meg, én pedig talán aznap szerettem bele újra, az egymilliomodik alkalommal.