Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Shoto Todoroki x Reader

Itt is az új rész Anettvagyokszia kérésére, remélem tetszik ^^

Egy pszichológus gyerekének lenni nem mindig egyszerű. Sokat dolgozik, mégis több ideje van arra, hogy analizálja a saját utódját, mintsem minőségi időt töltsön el vele. Eleinte, mikor még csupán csak gyerek voltam, nehéz volt. Apám volt az egyetlen normális szülőideálom, mert anyám nem volt képes a gyerekét látni bennem, csak egy megfejtendő lelket. Csak az volt a gond, hogy hiába imádtam az édesapámat, anyás gyerek voltam. Tinédzserkoromra viszont megtanultam lemondani róla, mint szülőről, s inkább tekintettem rá úgy, mint egy lakótársra, aki az apámmal alszik esténként. Így nem fájt annyira a gondolat, hogy rossz anya volt. 

Azonban végre egyszer az életben jól jött az, hogy ennyire a munkájának élt. Mivel képesség nélkül születtem, így egy teljesen átlagos iskolába jártam, ahol azt tanulhattam, amit igazán szerettem. Anyámat nem érdekelte, hogy mit tanulok, az apám pedig teljes mértékben támogatott ebben, így nyugodt szívvel jelentkeztem álmaim iskolájába. Épp ebből a teljesen átlagos iskolából jöttem kifelé, amikor duda hangjára figyeltem fel. Alap esetben nem kaptam volna fel erre a fejem, ugyanis ki nem állhattam a hangját, viszont ezt megismertem. A mi kocsinké volt. Apa eljött elém, amiért nagyon hálás voltam. El is köszöntem a barátaimtól, s kapkodtam a lábaim, hogy minél hamarabb odaérhessen az öregemhez. Mosolyogva nyitottam ki az anyósülésre nyíló ajtót, majd bevágódtam a negyvenes évei végén járó férfi mellé.

- Szia! Hogy ment a suli?- mosolygott rám fáradtan, de boldogan. Otthonról szokott dolgozni, de ez nem jelentette azt, hogy nem volt megterhelő számára a munka. Persze egyszerűbb volt kibírnia, mert nem kellett hangzavarban koncentrálnia, de megvannak a hátrányai az otthon ülős melóknak is, ő pedig ezt elsőkézből tapasztalhatta. 

- Helló!- nyomtam puszit az arcára üdvözlésképpen, majd nyúltam is az övemért, hogy becsatolhassam magam.- Egész jól, nem volt olyan vészes. Laza napunk volt, két órát is helyettesíteni kellett, és mivel nem szakos tanár jött be, csak egy leckét kellet kijegyzetelnünk önállóan, aztán önálló munkát kaptunk. Hova megyünk?

- Anyádhoz. Nem vitt ebédet magával, és a tárcáját is otthon felejtette a nagy sietségben reggel. Szóval főztem kis kacsás ráment. 

- Még jó, hogy vagy neki - tettem keresztbe lábaim, ahogy az ablakhoz könyökölve elkezdtem nézni a mellettünk elsuhanó embereket és épületeket. [...]

Nagyjából tíz perc alatt beértünk az intézményben, ahol dolgozott. Jól ismert emberek voltunk ott, anya összes kollégája ismert minket, így mindenkinek köszönnünk kellett, amit néha kissé már idegesítőnek tartottam, de nem kerítettem túl nagy jelentőséget a dolognak. Ahogy felértünk a másodikra, megkerestük azt a névtáblát, amin anya neve állt, s bekopogtunk. Kis idő elteltével anya nyitott ajtót, s halványan ránk mosolygott.

- Tudtok várni egy kicsit? Még van negyed órája a fiúnak.- Ahogy ezt kimondta, kíváncsiságom eluralkodott rajtam, s elpillantottam mellette, hogy vehessek egy pillantást arra a bizonyos fiúra. Görnyedten ült egy bőrfotelben egy fehér és vörös hajú, nagyjából velem egykorú srác. Bal oldalt az arcán egy égési sérülés volt megtalálható. Volt egy elképzelésem, mások hogyan reagálnak ilyenkor; sajnálják, esetleg elhúzzák a szájukat. Én azonban kíváncsi lettem rá. Meg akartam ismerni. És nem csak a sebhelyének a történetét. Őt magát, teljes valójában. Úgy elbambultam, hogy arra eszméltem fel, hogy a szüleim nevetnek, apa pedig oldalba bök.

- Ne szuggeráld ennyire.

- Oh..- ráztam meg a fejem, hogy visszazökkenhessek a valóságba. A fiú biztosan meghallotta, hogy apám felhívta a figyelmem erre, így kissé jobban összehúzta magát. Én pedig szégyellni kezdtem magam, amiért kényelmetlen helyzetbe hoztam. [...]