Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Sasuke Uchiha x Reader

Itt is az új rész DoraSalvatore08 kérésére, remélem tetszik ^^

Az egyik legcsendesebb, legvisszahúzódóbb diák voltam az akadémián. Nem is nagyon voltak barátaim, csupán Hinata volt az, akivel néha beszélgettem, s esetenként Sakura szólt pár szót hozzám, de nagyrészt egyedül voltam. És ez jobb is volt így, szerettem, hogy nem kell másokkal foglalatoskodnom, nincs felesleges nyűg a nyakamba, és senki nem is szúrhat hátba többet. Olyan voltam az osztályban szinte, mint egy szellem; nem sokan vettek észre, párszor hiányzónak is akartak jelenteni, amikor bent voltam. De mindezzel soha nem is volt bajom, számomra természetes volt, megszokott és kényelmes is. 

Csakúgy, mint mindig, ebédelni is egyedül mentem, elsétálva a kedvenc, nyugis helyemre. Egy könyvet olvasgatva falatoztam nyugodtan, amikor megláttam két hosszú, vékony lábat magam előtt, így felnézve a könyvemből, érdeklődve figyeltem, mit is keresett ott Sasuke. Velem sosem volt igazán tapló, nagyrészt azért, mert szinte soha nem szólt hozzám - maximum ceruzát kért el tőlem pár alkalommal.

- Leülhetek?- bökött fejével mellém. Bal kezében egy bento doboz volt, jobbját pedig zsebébe süllyesztette. Szemöldökeit felvonta, de nem követelőző volt. Csupán nem akarta pocsékolni az idejét azzal, hogy válaszomra vár, mégis így tett.

- Persze. Elmenjek esetleg?- kezdtem el azonnal szedelődzködni, de megfogta a karom meleg kezével, ezzel visszatartva.

- Maradj nyugodtan - motyogta az orra alatt, én pedig elnyomtam egy halvány mosolyt, s egy bólintást követően újra belekezdtem az ebédem elfogyasztásába. 

Ez így ment egy ideig. Minden tanítási napon megjelent, rendszerint ugyanabban az időpontban, és velem együtt evett. Nem beszélgettünk, mindketten elfoglaltuk magunkat valamivel, ami leginkább az olvasás volt, vagy a közösségi média böngészése. Nem bántam a jelenlétét, még talán egy kicsit örültem is annak, hogy pont ő döntött úgy, hogy a nyakamra jár ebédszünetben. Hinata párszor meg is jegyezte mellékesen, hogy látott minket egy pár alkalommal együtt ücsörögni, és rákérdezett, miért volt ez. Én persze elmagyaráztam, mielőtt félreértené a helyzetet. Elvégre az egy dolog, hogy egyet kellett értsek azokkal az emberekkel, akik szerint a fiú vonzó volt, de ez nem jelentette azt, hogy be is próbálkoznék nála. Úgysem láttam sok esélyt arra, hogy valaha is egy párt alkossunk.

Néha észrevettem, hogy figyelt engem. Órákon, szünetekben, hazafelé menet, ahogy kisétáltam a teremből; ő nézett engem. Nem feltűnően, de általában megérzi azt az ember, ha egy szempár vizslatja. Általában elkapta a tekintetét a telefonjára, könyvére, vagy úgy tett, mint aki mögém nézett valamerre, és észrevett valami érdekeset arrafelé. Igazából szórakoztatott, viccesnek találtam, hogy ennyire igyekezett elfedni, mit is nézett éppen. Egy alkalommal pedig visszamosolyogtam, épp történelem órán ültünk, s ahogy megtettem, arcát halovány rózsaszínes árnyalat lepte el, ahogy visszakapta tekintetét a táblára. Így ment ez egy jó ideig, de ezen kívül szinte semmi interakció nem ment végbe közöttünk. Egy ideig...

- Anyukám csinált sütit, raktam el pár szeletet neked is. Kérsz?- fordultam felé ebéd szünetben, amikor ismét csak ketten voltunk a kihalt folyosó részen. Könyökével a combján támaszkodott, tenyerébe pedig állát fektetve merült bele az olvasmányába, de úgy tűnt, sikerült kizökkentenem a saját kis világából.

- Edd csak meg - mondta végül kis gondolkodás után. Én azonban megmakacsoltam magam, és gyengéden megfogtam az egyik kezét, kivettem belőle a könyvet, és a helyére egy szeletnyi csokis finomságot raktam.- De-

- Mint mondtam, neked hoztam. Nincs apelláta - szegtem fel az orrom, ahogy elfordultam tőle, és nyammogtam a saját szeletemen tovább, miközben elindítottam a filmet, amit addig néztem. Halk cisszegést hallottam magam mellől, majd könyökével óvatosan megbökött, s beleharapott a süteménybe, én pedig elmosolyodva figyeltem tovább a kijelzőmet. [...]

- Kérsz?- nyújtott felém egy rántott húsos, tojásos szendvicset. Az iskola büféjéből úgy tűnt, ezúttal kettőt vett. 

- Hoztam enni magammal, de köszi - mosolyogtam rá kedvesen, mire megforgatta szemeit, és a kezembe nyomta.

- Csak fogadd el...- mormogott a bajusza alatt. Halkan elkuncogtam magam, majd megköszönve az ételt, kicsomagoltam és nagyokat haraptam belőle. Néha feltűnt, hogy felém pillantgatott, és nyugodt arckifejezéssel nyugtázta magában, hogy boldogan falatoztam az általa kapott ebédből.

Teltek a hetek, és azon kaptuk magunkat, hogy egyre többet szóltunk a másikhoz. Gyakran hoztunk egymásnak valami finomságot, és már nem csak a nagy szünetben folytattunk le bármiféle interakciót egymással. Pár másik szünetben is volt, hogy felém fordult, és megkérdezte, hogy aludtam, álmodtam-e valamit, és ha igen, mit, mit hoztam ebédre, történt-e velem bármi érdekes a hétvégén, meg ilyesmiket. Nem hittem volna, hogy valaha is ennyire boldoggá fog tenni emberi kapcsolat kialakítása, de ennek nagyon is örültem. Persze Hinata más tészta volt, róla nem voltak olyan gondolataim, hogy szívesen hozzábújnék, vagy megszagolnám. Kicsit furcsa is volt belegondolni, hogy ilyesmiken agyalok a fiúval kapcsolatban, de elvileg az ilyesmi normálisnak számít az embereknél, szóval gondoltam, biztosan nem nagy baj ezek szerint. 

Eljutottunk addig is, hogy iskolába beérve és onnan kisétálva egy gyors ölelést váltottunk. Az első egy kicsit kínos volt, mert ő kezdeményezett, de én összezavarodtam, és kicsit darabosan mozogtam, mire ő azt hitte, hogy nekem ez nem tetszik, úgyhogy inkább rövidre fogta az egészet, és el is sietett. Másnap persze én kezdeményeztem az ölelést, mert bűntudatom volt az előző eset kapcsán, s azóta szokásunkká vált. Ezt pedig követte az, hogy iskolán kívül is beszéltünk meg találkozókat: általában kávézókba ültünk be, vagy csak elmentünk sétálni, esetleg ha volt új kiállítás, akkor -amint megtudta, hogy rajongok a művészetért- elkísért oda is, és együtt csodáltuk meg a szebbnél szebb festményeket, szobrokat, tárgyakat. 

Pont egy ilyenen voltunk a nyári szünet alatt is. Nyílt egy galéria a közelben, amire meghívtam magammal a fiút, mert kivételesen én találtam meg hamarabb a linket, hogy mikor nyitott és milyen stílusban állították össze. Természetesen belement, ez már meg sem lepett. Mint minden ilyen látogatásnál, amikor nem csak szimplán a városban csatangoltunk, most is kicsit kicsíptem magam. Szerettem ilyen helyeken szép külsővel megjelenni. Épp egymás mellett sétálgattunk lassan, amikor megéreztem, hogy megfogta a kezem. Pironkodva kaptam felé a fejem, azonban ő minden erejével azon volt, hogy ne rám nézzen. Orcája neki is piros pozsgás volt, amit aranyosnak találtam, s mivel nem volt ellenemre a dolog -ráadásul a kánikulában a hideg keze még kellemes is volt-, nem is húzódtam el tőle. Így hát kéz a kézben jártuk végig az egészet, aminek igazán örültem, és alig vártam, hogy elújságolhassam barátnőmnek. 

- Köszönöm, hogy eljöttél - mosolyogtam végül a fiúra, amikor már a házam előtt toporogtunk, hiszen hazakísért. Mint mindig.

- Köszönöm, hogy meghívtál - kunkorodott fel neki is a szája széle, amitől csak hevesebben vert a szívem.

- Hát akkor... azt hiszem még találkozunk. Igaz?- kezdtem el lóbálni kettőnk között a kezünket.

- Mindenképp - biccentett egy aprót, s nyomott egy óvatos puszit a homlokomra, majd elengedte a kezem, és egy ölelés után integetve elindult haza.