Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Near/Nate River x Reader

Itt is az új rész Virag_666 kérésére, remélem tetszik ^^

Együtt nőttem fel a többiekkel az árvaházban. Azt mondták, ide csak azok jönnek, akiknek valami különleges adottságuk van, szóval legyünk büszkék erre a helyre és magunkra, hogy eljutottunk ide. Nem örültem neki, én szívesebben lettem volna egy szerető családban, de úgy voltam vele, hogy legalább azt használjam ki, ami megadatott, így nem hallottak tőlem soha egyetlen rossz szót sem. Általában egyedül voltam, azonban mindig is elképesztett Nate "csodaagya", előszeretettel néztem, ahogy kirakósozik vagy egyéb agyi munkát igénylő dolgot csinál. Nekem ez volt a kikapcsolódás. Egy idő után bálványozni kezdtem őt, felnéztem rá és szinte úgy tekintettem rá, mintha valami helyi híresség lenne. Ő csak tűrte a dolgot, néha morgott csak velem emiatt, de nem zavarttam magam.

- Nate~!- vágtam ki a szobája ajtaját vigyorogva, amitől meg sem rezzent, csupán csak felvont szemöldökkel felém fordult.

- Hm?

- Nézd mit kaptam?- tartottam fel egy kétezer darabod, teljesen fekete puzzle készletet, aminek a közepén csupán egy apró kis fehér pont volt, ami kitűnt.- Van kedved együtt kirakni?

- Még nem fejeztem be ezt - mutatott az előtte lévő darabra, mire már mentem volna ki csalódottan, azonban ő megállított azzal, hogy ismét hozzám szólt.- De segíthetsz kirakni, aztán folytathatjuk azzal.

- Komolyan?- néztem rá csillogó szemekkel, s egy hatalmas mosollyal, mire az ő ajkai is kissé felfelé görbültek, ahogy bólintott. Szinte odarohantam mellé, annyira izgatott lettem, s befészkeltem a paplan alá magam, ahogy néztem az ő kirakósát, s igyekeztem megkeresni a darabok helyét. Csendben voltunk, mindketten koncentráltunk. Kellemes volt, szinte már egy randinak éreztem a dolgot, persze nem az volt.

- Khm..- köszörülte meg csendesen a torkát, mire felpillantottam arcára.

- Hozzak vizet?

- Nem kell - rázta meg a fejét.- Miért hozzám jöttél a kirakóssal?- kérdezett rá pár perc elteltével. Ezek szerint nem hagyta nyugodni a dolog, s nem tudott magától rájönni az igencsak egyértelmű és primitív válaszra.- Egyedül is képes lennél megoldani, nem vagy idióta.

- De veled gondoltam jobban élvezném a dolgot. Szerettem volna valamit közösen csinálni veled. Egyedül unatkoznék egy idő után, Mello pedig az első öt percben rám borítaná a darabokat, ahogy ismerem...- sóhajtottam fel. Szerettem a másik fiúval is lenni, de nem volt az erőségge a hosszan tartó nyugalom.

- Értem - biccentett, amivel valószínűleg magában nyugtázta a dolgokat.- Ha megint találsz valamit, ami érdekes lehet, gyere megint ide nyugodtan.

- Tényleg?- képedtem el. Nem akartam elhinni, hogy elkezdett ennyi idő után nyitni felém a fiú, holott ezidáig a létezésemről sem igazán szándékozott tudomást venni. Megdöbbentő volt, de jól esett. Nagyon is jól. Végre azt éreztem, hogy közelebb kerülhetek hozzá, s beismeri végre, hogy jó párost alkotnánk. A két zseni...

=====

Az idő telt, ahogy a hónapok pörögtek a szemünk láttára. Egyre kellemesebben tudtunk együtt időt eltölteni a fehér hajú fiúval; többet beszélt ő is, nem csak válaszolt, kereste a társaságom és ha volt valami új dolog, amibe belekezdett, az elsők közt tudtam róla. Engedte azt is, hogy megöleljem, néha úgy olvastam vagy rajzoltam, hogy nekidőltem, vagy az ölébe hajtottam a fejem, amíg ő is elfoglalta magát valamivel.

Ilyen nap volt az is, amikor elcsattant az első csókunk. Heverésztünk, ő olvasott, én pedig firkálgattam egy füzetbe. Ha a ház alapjául szolgáló zsivajt nem vettük figyelembe, egész kellemes csend volt, csak az óra egyenletes, monoton kattogása hasított a levegőbe éles zajként. Near nyugodtan vette a levegőt, mellkasa ugyanabban a tempóban ereszkedett le, majd emelkedett fel ismét, önmagát ismételve.

- Hm...- emeltem magamtól távolabb a füzetet, hogy kicsit jobban szemügyre vehessem az alkotásom, s ne olyan közelről nézve ítéljek felőle.

- Mi az?- fordította felém a fejét, egy apró ásítást elnyomva, s a könyvet leeresztve maga mellé.

- Szerinted nem csúszott el kicsit az egyik szeme?- néztem rá hátra hajtott fejjel, mire ő is méregetni kezdte a rajzom. Végül kis mérlegelés után vállat vont.

- Egy kicsit, ha meg tudod csinálni, akkor told el egy kicsit balra és emeld meg a külső részt is, túl lentre rajzoltad a szemnek azt a sarkát.

- Oh! Köszi!- biccentettem, s már radírt is ragadtam, hogy ki tudjam javítani a hibám, hiába nem volt orbitális méretű vagy nagyon szemet szúró, minket zavartak az ilyen dolgok. Pontosabban magától nem feltétlen tette volna szóvá, de így, hogy rákérdeztem, elmondta.

Jól esett az őszintesége, mivel sokaknak akiknek megmutatok valamit, amivel épp végeztem, mindre azt mondják, hogy "nagyon szép lett, ügyes vagy", vagy valami hasonlót, holott hemzseg a hibáktól. Ilyen esetekben fogalmam nincs, hogy valóban így gondolják-e vagy szimplán csak kedvesek akarnak lenni úgy, hogy nem mondják el nekem, ha valami elszúrtam, nehogy magamba forduljak a negatív kritikától. Nem tudták, hogy mennyire jól is tudom viselni, hogyha rendesen van megfogalmazva az az építő szándékú negatív megfogalmazás. Persze, amikor szándékosan sértegetnek, az valóban fáj, de az ilyesmit nem veszem magamra, inkább igyekszem javulni.

- És most?- mutattam fel ismét a papírhalmazt fél óra múlva.

- Jó lett - bólintott elismerően, majd előre hajolva pár pillanatra összeérintette a szánkat.- Csak így tovább - azzal vette is volna elő újra a könyvet, de megakadályoztam azzal, hogy lefogtam azt a kezét, s vörös arccal, értelmet keresve bámultam rá.

- Mi volt ez az előbb?

- Egy csók. Mindenki tudja, hogy ezt azzal teszed, akihez kötődsz és szereted őt és a vele töltött időt. Te ilyen vagy nekem. Az egyetlen ember talán, akivel ezt valaha is megteszem. Baj?

- Hogy baj-e?- mosolyodtam el szélesen, s igyekeztem elnyomni meg egykori rajongói énem, hogy ne kezdjek hangos sikkantgatásba, s megőrizzem a hideg vérem. A sikoltozás majd ráér este felé a párnába.- Jézusom, dehogy! Csak nem hittem, hogy.... Tudod... Ennyire közel kerültünk.

Nate mosolyogva tette le végleg a könyvet, s intett, hogy menjek közelebb, így pironkodva, de az ölébe ültem, mire átölelte a derekam, s a szemeimbe nézett. Zavarba ejtő pillanatok voltak ezek, de a jóleső bizsergésért minden megérte.

- Nem vagyok jó az emberekkel való bármiféle interakcióban, mert nem értem meg sokszor őket. Azon kevés emberek közt vagy, akikkel nem olyan nehéz beszélnem vagy csinálnom valamit. Veled minden... Könnyebb lesz. Nem tudom, hogy ez lenne-e a szerelem, vagy szimplán csak jó veled lenni, mindenesetre szeretném, ha soha nem szakadnánk el. Akkor sem, amikor annyi idősek leszünk, hogy kiengednek minket innen. Meg tudod ezt ígérni nekem?

- Biztos lehetsz benne, hogy meg tudom ígérni. Én sem szeretném, ha elszakadnánk egymástól bármikor is, az maga lenne a Pokol... Szóval benne vagyok a dologban - simítottam óvatosan az arcára mosolyogva.- Mindörökké együtt?

- Mindörökké együtt - bólintott mosolyogva, s ezúttal egyszerre hajoltunk közelebb a másikhoz, hogy újabb csókban vehessünk részt, ami ezúttal nem csak maximum három másodpercig tartott. Kiélveztük az ígéret utáni pillanatokat kettesben.