Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Erwin Smith x Reader

Itt is az új rész HannaSunwolf kérésére, remélem tetszik ^^

Rengeteget kellett aggódnom miatta, hogy a testi és mentális épsége ne menjen rá a munkájára. Túl sokat agyalt a következő lépésein, azok következményein és minden lehetséges reakcióra, reakciót formált. Néha aludni sem tudott, ezt pedig rossz volt végignézni.

Rengeteg munkája volt, így volt, hogy alig láttam, mert mire hazaért, én már félálomban voltam, reggel meg -ha szerencsém volt, s korán ébredtem- csak pár mondatra volt ideje és egy gyors csókra, mielőtt elment. Nem nehezteltem rá emiatt, mert tisztában voltam azzal, hogy mennyire fontos neki a munkája és az emberei, de azért valljuk be, hiányzott a férjem. Mindemellett tartotta magát a havi legalább kétszer megtartott randi-vacsorához, amit mindig nagyon vártam. Olyankor kizárta a munkájával járó bonyodalmakat, s csak kettőnkre koncentrált, itta minden szavam és órákbe nyúlóan beszélgettünk valami finom étel és egy üveg bor kíséretében. Szerettem ezeket az estéket, elfeledtette velem is, hogy mennyire kegyetlen és abszurd világban is élünk. Erwin sosem szerette, ha így hivatkoztam a helyzetre, jobb szerette a "komplikált" szót alkalmazni. Mintha azzal egy pillanat alatt jobb hellyé teremthette volna az országot. Egyszerre találtam ezt gyerekes menekvésnek a valódi gond elől, s mégis erősnek tartottam őt, amiért ezt az egész szituációt próbálta helyén kezelni.

Őszintén szólva benne voltunk már mindketten jócskán a gyermekvállalás korában. Fájt a szívem, amiért lebeszéltem magam róla. Elvégre ki akarna egy gyámoltalan kis utódot hozni ebbe a Pokolba? Nem bírnám ki én sem, ahogyan Erwin sem, hogyha valami szörnyűség történne a mi kis egyetlenünkkel. Ebben a világban nincs gyerekkor, bármennyire is szeretnék ezt a felnőttek megadni a kisebbeknek. Csoda, hogy egy évesen nem adnak a kezükbe pengét, s tanítják őket a túlélésre, hogy őszinte legyek. Nem akartam ezt, gyerekkort és normális körülményeket szeretnék biztosítani a gyermekünknek, de mivel erre nincs semmilyen megoldás, így lemondtam róla. Éjjeleket sírtam végig Erwin karjaiban, kibúvógat kerestem, hátha mire eljön az idő, megváltozik minden. Holott tudtam nagyon is jól, hogy nem így lesz. Neki hamarabb bele kellett törődnie a döntésembe, mint nekem. Tartania kellett a lelket bennem az ínséges időszakaimban, amikor majd' megvesztem volna, csak nekünk is lehessen egy. De persze idővel elfogadtam és azóta is kitartok az érveim mellett. Tudtam, hogy a szőke férfi is boldog lenne, ha maga mellett tudhatna még valakit a felesége mellett, de az idő teltével lemondott ő is a dologról, s csak kiélvezi a velem töltött időt, ami a munka mellett volt neki.

Egy keddi nap ugyanúgy keltem fel, ahogy szoktam. Nem vártam, hogy férjem otthon legyen mellettem, hisz tudtam, hogy a munkája rettenetesen fontos dolog a nép számára is. Mikor viszont az ajtó túloldaláról -gyanítottam a konyha felől- hangokat hallottam, kicsit megfagyott bennem a vér. Nem tudtam, hogy felturja-e éppen valaki a házunkat vagy esetleg a szőkeség hagyott-e idehaza valamit. Nagyot nyelve keltem ki lábujjhegyre állva az ágyból, s az ajtó felé araszolva lekaptam egy szekrényről az egyik vázánkat, vészhelyzet esetére. Szívem hevesen dobogott a torkomban, éreztem, ahogy ereimben pumpálódik a vér. Halkan kinyitottam a hálószobánk ajtaját, hogy csendesen ki tudjak lépdelni. Nagyon féltem, azt kívántam, hogy bárcsak itthon lenne Erwin, mellette mindig biztonságban éreztem magam. Nagy levegőt vettem, s beléptem a konyhába, készen a támadásra, de csak egy értetlen szőke nézett vissza rám.

- Te meg mit csinálsz?- nézett rám meglepetten Erwin, mire kiengedtem a bent tartott levegőt, amit akkor szívtam be, mikor ütni készültem.

- Te idióta, megijesztettél...- tettem le a vázát az asztalra egy halk kuncogás mellett, majd a férfihoz sétáltam.- Te mit csinálsz?

- Szabadnapot vettem ki kettőnknek is, hogy meglepjelek... Habár így nézve a helyzetet, lehet szólnom kellett volna erről, mielőtt még valamelyikünk legközelebb megsérül.- nevetett fel szórakozottan, mire csatlakoztam hozzá.

- Az mondjuk nem lenne hátrány. Nem szeretném ha a szívbaj vinne el.- nevettem fel, s felhuppantam a konyha pultra nézni, hogy mit csinál.- Jó az illata.- jegyeztem meg, mivel már egy ideje éreztem a kellemes illatokat.

- Remélem az íze is legalább ennyire jó lesz.- mondta, miközben rákevert a sűrű levesre.

- Biztos vagyok benne, hogy finom lesz. Jó szakácshoz mentem hozzá.- nyomtam puszit arcára, mire elmosolyodva lehelt apró csókot ajkaimra.

- Köszönöm [Név]!- mosolygott rám, mire vigyorogva legyintettem egyet.

- Nem tesz semmit, az igazat mondtam. Mellesleg, akkor az egész napod szabad?

- Igen, már kellett egy kis kikapcsolás, hiányzott a feleségem itthonról.- sandított rám, mire elpirulva vigyorogtam butuskásan.- Egek, semmit nem változtál!- nevetett fel, mire mosolyogva, de érdeklődve döntöttem oldalra a fejem.

- Miről beszélsz?

- Ugyanilyen aranyosan mosolyogtál, amikor elérted, hogy beléd szeressek és ne egyoldalú legyen részedről. Azóta pedig mindig így mosolyogsz, amikor zavarba jössz egy bókomtól. Mintha még mindig tinédzserek lennénk.- simított arcomra hatalmas tenyerével, s cirógatni kezdte a bőröm, mitől jóleső borzongás járta végig a testem. Szerettem ha hozzám ért, tenyere mindig meleg és puha volt, kellemes érzést biztosítva számomra.

- Talán azért van, mert melletted olyan, mintha megállt volna az idő, és még mindig fiatal, semmittudó kölykök lennénk.- fejem a tenyeréhez fúrtam méginkább, s egy apró puszit nyomtam kezébe.

- De nyálasak lettünk.. Nem csoda, hogy mindenki fintorog a fiatal katona tanoncok közül.

- Na de majd ha nekik lesz valaki, akiért hegyeket is megmozhatnának...- nevettem fel a gondolatra- na akkor majd mi fintorgunk... Jó, nem, aranyosak lesznek. De akkor is!

- Eljön majd az az időszak is.- kuncogott Erwin.

- Ahj, annyira szeretném, ha tök normálisan élhetnénk, azok nélkül a tetves óriások nélkül, hogy aztán együtt megöregedjünk ebben a szép házban, s nézhessük, ahogy nem csak a gyerekeink, de az unokáink is felcseperednek...- hajtott fejem széles vállára, mire nyomott egy puszit fejemre.

- Tudom... Én is boldog lennék, elhiheted..- sóhajtott megfáradtan. Reszketegen kiengedtem egy fájdalmas sóhajt, de mégis mosoly került arcomra.

- De legalább mi itt vagyunk egymásnak, jóban-rosszban.

- Míg a halál el nem választ. Így van, [Név]. És ígérem, hogy mindig melletted maradok.

- Ugyanezt megígérhetem, ugyanis...- emeltem fel fejem, s csíptem meg arca két oldalát, hogy vigyorogva meghuzogathassam ott a bőrét- te vagy az én imádott szerelmem~!

- Te is nekem, de ezt hagyd abba, Kincsem!- nevetett fel jókedvűen, miközben elzárta a gázt a kaja alatt, majd óvatosan lefejtette ujjaim puha arcáról, s egy-egy puszit adott mindkét kezemre.

- Sajnálom, de nem tudtam ellenálni.- néztem rá nevetve, mire mosolyogva a szemeimbe nézett. Mintha hipnotizáltam volna, csak figyelte a [Szemszín] íriszeim, amitől ugyan zavarba jöttem, de tartottam a szemkontaktust.- Na, mi az már?- kérdeztem kuncogva, mikor már percek óta játszottuk ezt.

- Semmi, csak... Azon tűnődtem el hirtelen, hogy mekkora piszok nagy mázlista vagyok, hogy ennyire gyönyörű nő áll az oldalamon..

- Olyan nyálas tudsz lenni, de annyira imádom, mikor ilyen vagy!- horkantan fel kuncogva, s húztam közel magamhoz, hogy szorosan megölelhessem a férfit, akiért éltem.